Vidéki iskolácska, vidéki diákocskákkal, vidéki tanárocskával. Az 1800-as évek elejének tipikus iskolája. Csend uralkodik a teremben. Tisztelt Méltóságos Kenderes tanár úr – mert csak így lehetett megszólítani, ezt már korán a gyerekekbe nevelte, még az első órán ötvenszer le kellett írniuk egy lapra – a törvények által előírt, harminc centis katedrán állt és szánakozva nézte az olvasó, kócos fejecskéket. Már fél órája olvastatta őket, nehezen ment még nekik. Feszültség uralkodott az egész osztályon. Mindenki félt Tisztelt Méltóságos Kenderes tanár úrtól. A katedrán magasodó, fekete ruhás, mindig dühös tanár határozottan lépett egyet a széke felé, mely lépésbe belevisszhangzott a kis rozoga faépület, és minden növendék megrezzent. Aztán leült. Nyugodtság ereszkedett a vállacskákra, most akkor még egy óra olvasás, aztán lehet is hazamenni. - Most akkor még egy óra olvasás, mindenki beadja a házi feladatát, és lehet hazamenni. Ma már nem kezdünk új anyagba. Úgysem lenne semmi értelme a maguk sekélyes képességeivel. És átengedte magát Tisztelt Méltóságos Kenderes tanár úr kedvenc elfoglaltságának. A megnyugodott, magukról meg-meg feledkező gyerekeket mustrálta, és magában mormogott róluk.

Ma csak öten hiányoznak. Csak. Mintha ettől meg kellene hatódnom. Nem is törekednek arra, hogy ne ilyen lelki szegénységben pusztuljanak el, ahogy erre a sötét környékre születtek. Nekik aztán mindegy, csak a tehén legyen megetetve. Jolánéknál is betegek a szamarak, ezért nem jött csak az öccse, Móric. Mindegy lett volna, ha az is otthon marad. Olyan sötét annak a gyermeknek a feje, mint legalább a nyavalyás szamarának. De úgy is mozog. Olyan lomhán, mintha egy szamár állt volna két lábra. És a nyegle nevetése, amikor az udvaron fogócskáznak – nyerítésnek is csak jóindulattal lehet nevezni! Csak megtanulja lassan, mi a rend. Nagyon sértettnek tűnt a kis piszok, mikor százszor leírattam vele, hogy „Szamár vagyok”.
- Viola fiam, olvass, ne bámulj, és csukd be a szád!
Ez is, mint valami borjú. Mindig tátva a szája, a szorzással egyszerűen nem boldogul. És csak bőg mindig, ha egy rossz szót is szólok. Na tessék, most is.
- Befejezted, remélem! Zavarod az összpontosítást! Azt mondtam, fejezd be, vagy ma is bennmaradsz!

Minden gyerek csúnya, ha bőg, hát még ez. No, és a Pista. Hát persze, hogy ő is az ablakon bámul ki. A fülei szétállnak, a foga meg előre, már csak egy répa hiányzik a kezéből, meg egy pamutbojt a hátsójáról, és kész is a nyúl. Inkább nem is szólok neki, mert még szívrohamot kap; gyáva meg ijedős is. Tisztára, mint egy nyúl. Na, meg ez az orrmozgatás állandó jelleggel. Andrásnál meg a rossz tartás. Egy teknősbéka ülne így a padban. De a lassúságánál semmi sem idegesítőbb. Reménytelen a gyermek, meg is fogom mondani most a szülőnek, ha jön érte, hogy többet ne is hozza. Megtudta volna, mi a tartás és a rend, ha odajárt volna, ahová én. Sohasem lesz negyedannyi végzettsége se, mint nekem. Én már elemis koromban tanár akartam lenni, hogy megtanítsam kesztyűbe dudálni az ilyen haszontalanokat. Ezeknek meg csak a disznótor jár a fejükben, meg az aratás. Nem is értem, hogy lehet, hogy még nem hívtak vissza Pestre. Azt mondták, csak pár hónap, hozzam rendbe az állapotokat vidéken, de már lassan két éve ver engem a sors ezzel a koszfészekkel. Na, rendbe hozom én, úgy rendbe hozom, hogy csak na! Kirúgok mindenkit, csak az marad, aki tud rendesen ülni, meg becsukni a száját! Mondom én, hogy olyan ez a tunya Pista, mint egy nyúl; már szinte látom is a szőrös hosszú füleit. Andrásnál meg a teknőt
a hátán.
- Mi ez kapirgálás? Ez már azért mindennek a teteje! Hogy ebben a koszos…
Folytatta volna a szokásos szitkozódást Tisztelt Méltóságos Kenderes tanár úr – de kikerekedett a szemmel figyelte a jobboldali második padban kapirgáló tyúkot. Ahol Eszter, az apró, kerek fejű, pici szájú, csendes kislány ült, akit mindig azért bántott, mert baromfiudvar szaga volt, és hazaküldte majd nem minden nap a tyúkjaik közé. Felháborodása csúcsán már épp torkaszakadtából készült ordítani – a mostanra vörös fejű Tisztelt Méltóságos Kenderes tanár úr –, mikor Pista helyén lett figyelmes egy tyúkfejű gyerekre, akinek Pista-teste volt. Lassan borjú lett Violából, a kis Móricból meg szamár, és mindenki átváltozott szépen azzá, aminek a megkeseredett tanár mindig is látta. Döbbent sápadtság ült ki az amúgy is sárgás és beesett arcára.
Az osztályban csend volt. Az állatok olvastak. Tisztelt Méltóságos Kenderes tanár úr igyekezett visszafojtani zihálását. Majd meg-megdörzsölte a szemét, felállt, a táblára felírta, hogy mindenki hozza ki a házi feladatát, mert megszólalni már nemigen tudott volna, aztán hirtelen megfordult, remélve, hogy a sebesség kiszellőzteti fejéből a víziókat. De csak azt látta, amint egy titye-totya kacsa tipeg a katedra felé egy gyűrött, szamárfüles papírral, őt egy majom követi padról padra ugrálva; majd a szamár a farkát himbálva és így szép sorban, ahogy még régen tanította őket. Tisztelt Méltóságos Kenderes tanár úr hátrált volna, de mögötte már a tábla feszült merev testének. Az ugráló nyúl meghozta az utolsó dolgozatot is, és kiüresedett a tanterem, csak néhány toll meg szőrszál lebegett a Tisztelt Méltóságos Kenderes tanár úr heves zihálásával felkavart levegő áramlataiban.
BB. Grafika: TJ.