Denevérként kuporodok be a várszínpad elé elhelyezett flerszékek egyikébe, vállamra terítve fekete kendőmet, átkulcsolva térdeimet. Nem színházba illő magatartás, de ez az augusztusi este a szokottnál jóval hidegebb, inkább későszeptemberinek tűnik nekem. Azt gondolom, majd a végén eldöntöm, hogy megérte-e kitartani.
 
A színpadon egyetlen funkcionális díszletként egy körben felállított, selyempapírral bevont paraván áll. Nincsenek színek, nincs semmi más. Középen, a halvány fényben egy görnyedt ülő ember sziluettje kezd kirajzolódni: egy feketeruhás öregasszony ül a tolószékben. Egyre hangosabban és dühösebben motyog. Nem érteni mit. Aztán meglátjuk a paraván tetején álló fehérruhás, kalapos figurát gitárral a kezében. Szarka Tamás, a Hold. Dúdolásba kezd, kínzó dallama alatt pedig belép a hófehér öltözéke ellenére is baljós küllemű szellemkép. A Halál az, rögtön tudni, aki táncba kezd a tolószék körül, egyértelműen jelezve a közelgő bajt.
 
Kábé három perc telik el a darabból, mire a flerszékre, denevérpózba történő elhelyezkedésemkor bennem felmerülő kérdésre már tudom a választ: Kitartok, és igen, megéri. Már megérte. Nagy baj nem lehet.
 
Az egész előadás alatt úgy érzem, mintha hatalmas tonnás súlyokat tettek volna a mellkasomra. Persze, ehhez nyilván az is hozzátartozik, hogy a huszonévesek lelki világát, és úgy általában a nőkét, mindig felkavarják a Vérnászhoz hasonló történetek. Aztán itt van még az a mérhetetlen komorság és bizonytalanság, ami jellemzi a történetet. Nem tudni, mikor jön egy csattanó, melyik az a pont, ahol a féltékeny szerelmes kikiáltja a fájdalmát, ahol a halott férje és fia gyászolásába félig beleháborodott gyötrődő anya tombolásba kezd, mikor kerül elő egy kés. Aztán jön is sorra mind. Itt van kérem, minden egyben, az összes gyarló és gyönyörű emberi ismérv egy történetbe gyúrva.
 
Persze lehet, hogy mindez papírról olvasva nem fest túl izgalmasan, nincsenek itt ugyanis a Jókai Színház színészei, nincs itt a színpad tetején álló Hold, és hiányzik Szarka Tamás flerszékbe taszító, zsigerszaggató zenei világa, Görög László rendezése, a lángoló színpad, no meg például a Halál és a Hold közös éneke, ahol végre előkerült az a bizonyos hegedű is.
 
Mikor véget ér az előadás, csontig fagyva próbálom szétbogozni a lábaimat, de tudom, hogy a hidegrázás egy 25 fokos nyári estén is ugyanúgy meglett volna, mint most.