A Vérnász előadása a diósgyőri várban.

- Hogyan jött a felkérés, hogy Te írd meg a Vérnász zenéjét?
- Ez a gondolat már nagyon régen foglalkoztatta Tóth Tibort, a komáromi Jókai Színház mostani igazgatóját. Ő minket már öt-hat évvel ezelőtt felhívott egyszer, még amikor Kassán dolgozott. A közös munka aztán a távolság miatt sem jött össze, aztán igazgató lett, és ismét fölvetette ezt. Egyébként meg nem olyan nagy csoda az, hogy a Komáromi Jókai Színház és a Ghymes együttes egymásra talált, végül is elég közel vagyunk egymáshoz, sőt, elméletileg már korábban is találkozhatott volna a két kulturális test.
 
- Nem először írtál zenét színdarabhoz, ha jól tudom, viszont ez volt az első, amiben Te is szerepet kaptál. Lehet, hogy buta a kérdés, de milyen ebben a minőségben színpadon állni, van-e valamilyen különbség a színészet és a zenélés között?
- Egyáltalán nem buta a kérdés, óriási a különbség, ég és föld a kettő. Én most már húsz-harminc éve játszom a színpadon, de olyankor magamat adom, itt viszont nem erről van szó. A színészetbe, mint szakmába én is most folytam bele először, és még hogyha prózai szövegem nincs is, akkor is, ez színészet a javából. Voltak pillanatok, amikor majdnem feladtam az egészet, mert nem értettem pontosan, hogy nem magamat kell adni. Volt egy hosszú próbafolyamat, aminek a végén kapcsoltam, hogy tulajdonképpen mit is kérnek tőlem. Mikor az egyik próbán a partnerem, akivel együtt éneklek, elsírta magát, akkor döbbentem rá, hogy ez az, amit kérnek. Onnantól kezdve ment aztán az egész. Görög László, a darab rendezője nagyon sokat segített, és tulajdonképpen ő hozta föl, hogy legyen szerepem. Az az igazság, hogy én nem akartam szerepet. Abból indultunk ki, hogy megírom a zenét, és az majd playback megy, mint általában a zenés darabokban. Aztán felvetődött, hogy a bemutatón, és úgy két-három előadáson szerepeljek én vagy az egész Ghymes zenekar. Ez utóbbit ugye borzasztó nehéz lett volna megcsinálni. Maradtam én. Mondtam, hogy legyen, akkor a bemutatón szerepelek, úgyhogy ilyen szép lassacskán csöppentem bele ebbe a fehér színű ruhába, fönt, a színpad tetején állva. Tulajdonképpen beloptak a színpadra.
 
- Az írásánál egyértelmű volt a Vérnászhoz zenét írni? A történet adta magát?
- Hozzám nagyon közel áll az egész történet, maga a környezet és maga a spanyol muzsika is. Pontosan nem is tudom, hogy miért. Írtam már azelőtt is spanyol zenét. Aztán Spanyolországban sokat játszottunk és játszunk a zenekarral. Nem is tudom... Engem borzasztóan megérint, és végül is akárhogy vesszük az alap zenei világa erősen ott van a magyaré mellett. Még ha elsőre nem is tűnik úgy, de Isten bizony mondom, hogy ezek közeli dolgok. A magyar és a spanyol is édesbúsan, sírva vigad.
 
- Zeneszerzéssel, képzőművészettel, költészettel és festészettel is foglalkozol. Hogy lehet mindezt belesűríteni egy életbe úgy, hogy nem csak félkész munkát adsz ki a kezedből?
- Azt, hogy milyen munkát adok ki a kezemből, először is Ti, a közönség döntitek el. Én dolgozok. Megszólít egy téma vagy egy megrendelés, elvállalom, megcsinálom, jönnek a muzsikák, új lemezek, új versek, új koncertek. Én útközben is tudok dolgozni, bárhol és bármikor, és lehet, hogy ez az, ami ebben az esetben fontos. Nem várom a lila Holdat, meg körülötte a múzsát fátyolban, hogy majd röpköd, csapkod és akkor nekem kiabál, hanem én hívom elő őt. De természetesen ilyen sűrű munkához kell az, hogy én tudjam őt szólítani, ne csak ő engem. Lehet, hogy furán hangzik, de ez így van. Ha például költeni kell Gyulának a zenéjéhez, és még nincs kész, és mondjuk ott vagyunk a stúdióban, akkor félrehúzódok, Gyula még énekelget, dúdolgat és kész. Gyorsan dolgozok aránylag.
 
- Szerencsés ember vagy. Van, aki nagyon megszenved ezzel.
- Mondják egyébként, de nem is tudom... Van ennek hátulütője is persze. A barátaim is mondják, hogy nekik egy is elég lenne abból, amit én kaptam. Mert kaptam és nem csináltam. Persze mondjuk a hegedűjátékhoz, a muzsikához és az énekhez hosszú évtizedek kellenek, azért azt oda tettem, ne felejtsük el. Nem úgy születtem, hogy tudtam hegedülni, hanem nagyon sokat gyakoroltam. A többit meg kaptam, nem tehetek róla. Viszont az irigység az állandóan a nyomomban van, közvetlen közel, folyamatosan megjelent, a zenekarban is, hosszú éveken keresztül. Nehéz elviselni, ha valaki sokat kap, és nem is tudják sokan. Én meg aztán védtelenül állok efölött. Két dolgot tehetek: leállok, hogy „bocsánat, elnézést kérek, hogy én ezt így, és azt meg úgy csinálom, és nem amúgy és akkor azt majd nem fogom, mert hogy néz ez ki, ez pofátlanság” vagy pedig írok. Én az utóbbit választottam.
 
- Az elmúlt évek alatt sok változáson ment át a Ghymes, értve ezalatt a zenekarban muzsikáló embereket vagy épp magát, a zenét. Mindenesetre, ami számomra a legszembetűnőbb, az az, hogy új lendületet kapott a zenekar, amit idén leginkább a koncertjeiteken állva tapasztaltam. Te miként beszélsz a Ghymesről, mint csapatról, most, 2007-ben?
- Az az igazság, hogy a Ghymes együttes egy állandóan változó, más színekben játszó folyamat, aminek az irányát két ember adja meg és két ember adta meg elejétől fogva: a bátyám, Szarka Gyula és én jómagam. Azt, hogy merre hömpölyögjön ez a színkavalkád, ez folyton változó valami, amiben sokan gyönyörködnek. Fiatalok jöttek hozzánk, igen nagy kedvvel, csodálatosan zenélni és most nagyon jól érezzük magunkat. Voltak váltások persze. Három évvel ezelőtt elment valaki a zenekarból, de öt évvel ezelőtt, sőt hét évvel ezelőtt is szálltak ki a csapatból, de hát mi is ugyanúgy vagyunk ezzel, mint a többi zenekar. Az LGT-ből is nagyon sokan elmentek már, sőt, az Omegából is elmentek már, vagy nem tudom, hogy milyen zenekarokat mondjak még. Voltak, akik megharagudtak ránk, hogy miért hagytuk őket elmenni, ha egyszer el akartak menni. Istenigazából, én ezzel komolyabban nem foglalkozok, mert úgy néz ki, hogy mindig lesz olyan ember, aki zenél velünk, és ha nem, akkor az meg a mi bajunk, ám ahogy mondtad is, nagy lendületet vett a zenekar a tagcserék után. Már csak azért is mondom, mert ezután megkaptuk például az „Év Produkciója”-díjat itt, Magyarországon, úgy, hogy mi nem is vagyunk magyar állampolgárok. Ez mindenképpen nagyon jólesik. Robogunk állandóan, most is épp egy turné közepén vagyunk, megyünk koncertről koncertre, lemezről lemezre. Van még erőnk, és nem tudom, meddig bírjuk még ezt ilyen tempóban és magas fokon csinálni, de nem érdekel. Nem tudok lassítani. Nem tudok, nem akarok, és nem is látom értelmét. Valamiben el kell fáradni aztán a végén, és akkor hadd fáradjunk el ebbe, mert az a szeretet, amit mostanában kapunk itt, a Kárpát-medencében, az egyszerűen zavarba ejtő, és ha láttad koncertünket mostanában, akkor láthattad azt, hogy miről beszélek. Ez egész egyszerűen csodálatos. Hát ha ebbe kell majd a végén elfáradni, vagy belehalni, hát akkor inkább ebbe, mint valamilyen robotba. Szerencsések vagyunk, hogy azt csináljuk, amit szeretünk és azt, amit akarunk, és ez természetesen a ZENE. Aztán, hogy milyen zene szóljon, azt mindenki bízza ránk, ebbe beleszólni nem lehet, de sokan bele akarnak. Szavaztatni ugyan lehetne egy koncerten, csinálhatnánk egy megademokráciát, hogy: Kedves közönségünk! Önök mit szeretnének, milyen hangszereken és milyen zenét játsszunk? Körülbelül milyen szöveg hangozzon el, és én mibe legyek fölöltözve? Mi pedig ehhez képest lassan negyed évszázada pontosan azt csináljuk, amit akarunk. Az, amit kérdeztél, hogy miként beszélek a Ghymesről, az ez. Most ez tetszik a közönségnek, lehet, hogy öt év múlva nem fog tetszeni, de ha abból indulunk ki, hogy olyan zenét csináljunk, amit a közönség szeret, amit ő kér, akkor soha nem játszottuk volna ezt, mert soha senki nem kért tőlünk Ghymes-zenét. Soha nem mondta senki, hogy legyen Tánc a hóban, Bazsarózsa vagy Rege. Senki nem kérte, hogy legyen Messzerepülő dal... Azért nem kérték, mert nem tudták, hogy ez van. Ezt csak én tudtam és megírtam... Nincs demokrácia ebben a dologban. Itt érzések, fájdalmak és örömök vannak, és ezt kiáltjuk magunkból. Azt az energiát, ami a színpadról lejön, mi megszenvedjük, mert van, hogy már nem tudok köpni-nyelni, nézek ki a fejemből koncert végén, és akkor sokan bájosan mai napig megkérdezik, hogy „Tamás, miért vagy olyan fáradt?”… Na, dehát mondom: ezt meg kell fizetni... De szívesen tesszük.