Zitucska (25)

Ha belegondolok, hogy melyik az a mondat, amelyet életemben leges-legtöbbször hallottam, a pálmát magasan a „türelem rózsát terem“ és hasonszőrű okosságok viszik. Bölcs, meg kell hagyni, ám mostanság egy pillanat alatt váltok vérfarkasra, mikor a magánszférám aktuális elcseszett próbálkozását reagálják le ezzel a „bármit mondj, csak ezt ne“ gondolattal. Vegyük példának okáért a legkedvesebb szívem csücskét, akit nevezzünk csak T.-nek, bár minden hozzám közel álló személy pontosan tudja, hogy Tomiról van szó. Szóval T. már néhány éve képezi legkedvesebb csücskét a szívemnek. A sztori persze a szokásos: egy asztalhoz keveredtünk, jókat mulattunk, mikor hirtelen elhalkult a külvilág, lelassult a felvétel és megszólalt a hang, ami azt motyogta: Te Gizi! (mert hogy így hívom magamat magamban) Hát ez a fiú tetszik neked? És tényleg! - konstatáltam meglepetten, amit egy gyenge, mások számára alig hallható hümmögéssel, majd egy annál látványosabb homlokon csapással reagáltam le, nyomatékot adva ezzel az imént megállapított dolognak. Én szívem csücskéül fogadtam őt, neki meg volt már egy, aki nem csak plátói értelemben volt fontos kelléke fiziológiai működésének, történetesen a barátnője volt, akivel még ráadásul együtt is lakott. Másrészt sokáig úgy gondoltam, hogy ember legyen a talpán, aki le tudja szűrni T. viselkedéséből, hogy a megnyilvánulásai felém pusztán baráti gesztusok vagy netán közeledés akar lenni a maga elcseszett (de ha így van, akkor meg aranyos, hogy a görcs álljon bele!) módján. Aztán gyorsan egyértelművé vált a státuszom az ő életében. Már nem voltak együtt a nőjével, nekem pedig épp dirib-darabokra törte a szívemet a kékszemű. Ekkortájt történt meg, hogy egyre gyakrabban futottam össze legkedvesebb szívem csücskével. Egyszer aztán, mikor pont sikerült néhány gallonnyi vilmoskörtét bevinni az arcomba, a retyós falnak támaszkodva beszélgettünk T.-vel munkáról, családról, zenéről és ambíciókról. Épp a „milyen elegem van ebből a rohadt városból“ témájú eszmefuttatása kellős közepén járt, amikor éreztem, jön a roham. Az őszinteségi. Megszólalt a hang a fejemben és arra ösztökélt, hogy akkor és ott, abban a minden szempontból lehetetlen helyzetben közöljem vele: ő a legkedvesebb szívem csücske. Mindez az egyik mondatát félbeszakító „két éve szerelmes vagyok beléd!“- szerencsétlenül megfogalmazott felkiáltás formájában jelentkezett nálam. Persze ő - felkészülési idő hiányában - a lehető legőszintébben reagálta le a dolgot. (Idézem: mi a – ne cseszd?) Majd eme két csonka, bennragadt mondatát egy kövér korty sörrel próbálta visszaküldeni, ami azonban cigányútra tévedt, ő elkezdett fuldokolni, én pedig megőrizve higgadtságomat, bővített mondatokba szedve belefogtam a „szerelmes“ szó eme helyzetben felmerült jelentésének kifejtésébe. T., miután az összes habot kiprüszkölte az orrán, logikusnak hangzó kérdések áradatával bombázott. Válaszoltam is mindre, persze. Kábé 3 perccel az előbbi kijelentésem után már ismét az élet nehézségeiről beszélgettünk, de már csak tőmondatokban. Éreztem, ideje menni. Ez is csak egy veszett fejsze nyele maradt.

Zitucska öleli Andrist, T.-t meg más öleli. Attila öleli Virágot, Zitucskát meg ugye Andris. Ez már csak így megy. Keserű a szőlő, savanyú a méz, és egyébként is „köpni kell, pö“. Grafika: TJ.

Attila (29)

Havonta kétszer kedves hozzám, és én havonta kétszer halok meg kicsit. Egy hirtelen ölő típus, akinek mókás az öltözködése és lélektükör szeme van. De tényleg. Ha vidám, akkor inkább barna, ha szomorú, olyankor meg inkább zöld a szeme. Nagyon furcsa a helyzet, hisz már 7-8 éve annak, hogy ismerjük egymást? Pedig nem is volt szép sokáig nekem, csak egyszer megnyílt előttem, és én már csak azt vettem észre, hogy meghaltam. Félreértés ne essék, nagyon is tisztában vagyok azzal az esetek 90 százalékában, hogy mi ketten soha nem leszünk MI. Nem illünk össze párnak, barátoknak viszont kitűnően működünk. Csak az esetek 10 százalékában ez nem jut az eszembe. Említettem, hogy sokáig kifejezetten rondának találtam őt. Tizenhat éves korában még úgy nézett ki, mint egy szűz sátánista (vagy fordítva). Persze nem volt - azt hiszem - egyik sem, de a tény, hogy folyton feketét hordott és szemöldök gyanánt egy fültől-fülig érő selyemhernyó volt a homlokán, hát sokszor erősen gondolkoztam azon, hogy nőként vagy férfiként tekintsek-e rá, úgyhogy maradt a havercsaji jelző. Emberi léptékkel mérve persze, de mondhatom, hogy saját életemnek a legendás korszakába tartozott bele ő is. Először náluk láttam a Doors-filmet, aminek a felénél én speciel pont elaludtam, de őt és a barátnőit annyira felzaklatta a film - hogy milyen értelemben, arra már nem emlékszem - hogy egész éjjel csak fel-alá mászkáltak lepedővel a hátukon és egymásra szívták a cigiket. Olyanok voltak, mint egy csapat kigyulladt kísértet. De nem egyszer hédereltünk náluk a hajnalig tartó bulik után. Felittuk az összes égetett szeszt, amit találtunk, kártyáztunk, megettünk minden szerves és szervetlen dolgot, aztán meg egyszerűen csak álomra hajtottuk a fejünket, ahol lehetett. Én gyakran már csak a kádban találtam helyet. Aztán valahogy évekig nem is láttam, pedig egy városban laktunk. 2004 májusa volt. Épp egy betépett pszichedelikus ska-reggie csapatot hallgattam a fesztiválszínpad előtt állva, aminek az énekese úgy cikázott, mint a szteroidon nevelkedett fehéregér. Emlékszem, Alízra gondoltam. A csajomra, aki négy év után elhagyott és beállt külföldön hakni-kongázni egy napégette rasztafáré mellé. Szóval ennek tudatában már épp kezdtem magam nagyon kényelmetlenül érezni ott, amikor oldalra pillantottam és ott volt Zitucska. Se a varjúra, se a jetire nem emlékeztetett. Inkább szép volt. Nem vett észre. Egy fél óra múlva meghallottam, hogy a másik színpadról szól a Light My Fire, ezért odasiettem. Vele szemben találtam magam. Ő mosolygott és megkérdezte, hogy megismerem-e. Én valami csuklásszerű hangot hallattam. A koncerten végig mellette álltam és csak bámultam, ahogy csukott szemmel, dülöngélve skandálja a sorokat. Itt volt ő, itt volt Morrison és itt volt a szépen szedett szemöldöke. A koncert után hajnalig ültünk az egyik fapadon és ittuk a vizezett söröket. Ő meg csak mondta és mondta. Beszélt az apjáról, meg arról, hogy szerelmes, de minek, és hogy milyen nagyon szereti a Lovasi Bandit. Első vele kapcsolatos halálomnak két éve már. Azóta, ha összefutunk, ő mindig ad nekem egy keveset magából, de épp csak annyit, hogy pont belehaljak.