Éppen ezen gondolkodtam, amikor a hörcsögöm (merthogy van egy hörcsögöm, akit Tibinek hívnak) nekifutásból elaludt üvegpalotája egyik sarkában.
Üvegpalota, mi!? - kérdezhetnétek joggal, s én azt válaszolnám e jóindulatú érdeklődésetekre, hogy: Igen, mert fussa!
Ugyan nem élünk jómódban, de a tisztes szegénységből is telik a hörcsögnek üvegkalitkára. Különben is kaptam. Vissza. Egy lánytól tudniillik, akinek én adtam valamikor, de most már nem kell neki. Pedig Isten bizony szerettem.
- Könnyen fogadkozik az ateista! - mondhatnátok megint csak, de nem lenne igazatok, mert nem könnyen, és nem könnyelműen teszem. Valóban szerettem - s most kihagyom ebből az egészből Istent, hiszen neki ehhez semmi köze nincs.

Pusztán csak annyit mondok, hogy: Valóban.

Szerettem. Szerettem, ahogy kiveszi a terráriumból és végigfuttatja magán, a tenyeréből a karján át fel a vállára, ahol a hörcsög - mármint Tibi - egy puszit nyomott orra hegyével a lány orcájára, mint annak idején Tersánszky Józsi Jenő a nagymamiéra. Tibi minden bizonnyal tovább is ment volna - csakúgy, mint Jenő bácsi -, ha oda nem tartom féltékenyen a kezem - mint a nagyapám egykor -, így azonban a szegény rágcsálónak csendes mókuskerekezés lett végül mindig sanyarú osztályrésze.

Ami azt illeti, nem csupán öntelt, de irigy Kutya is vagyok. Ami az enyém, az az enyém - vallom rendületlenül, s hogy milyen igazam van, tanúsíthatja most már Tibi, a hörcsög is.
Most gyakran együtt alszunk - Tibi meg én -, hisz érzem még orra hegyén a lány illatát, de már nem sokáig. Mert a hörcsög tiszta állat és minden áldott(!?) nap mosakszik. Napjában többször is.