Milyen volt a közös munka a miskolci társulat tagjaival?

A színház lehetőséget adott arra, hogy a drámairodalom egy kikezdhetetlenül jó epizódját játszatom itt Miskolcon. Mindig azt mondom, hogy ha a száz legjobb darabot keressük, Miller e drámája biztosan közte van. Ez a tény már alapjában véve jó. Nem titkolt szándékom volt, hogy megtudjam, ennyi idősen bírom-e még a tempót. Ami a munkát illeti, soha nem méricskéltem, hogy kikkel játszom egy színpadon, ki mennyit ér. Amikor elkezdünk valamit, mindenki ugyanannyit ér, és majd az idő megmutatja, hogy ki mennyit tudott saját magából megvalósítani. Eszembe sem jutott az, hogy egy vidéki színházban játszom, hiszen a munka a fontos. Mindig meg tudtuk egymással beszélni, hogyan lehetne esetleg másként, esetleg jobban. És mivel ez a darab egy fontos pont a pályámon, rengeteget számít, hogy folyamatosan egyben vagyunk, sőt, jó barátságban vagyunk a társulat tagjaival. Az ügynök halálának rendezője, Balikó Tamás tudott olyan helyzetet teremteni, hogy ez a csapat egyben legyen és ez nagyon fontos.
 
Jutalomjátékként tekint erre a szerepre?
 
Részben igen. Hisz tudom, kik játszották Willy Loman szerepét előttem Magyarországon. Elsőként Timár József, majd többek között Mensáros László, Bodrogi Gyula, Jordán Tamás. Mind nagy színészek, és ilyen idős korban ez a szerep jutalomjátékként is felfogható.
 
Miller drámájának üzenete, a folyamatos pénzhajhászás problémája egészen aktuális.

Azt gondolom, hogy minden jó darab aktuális. És Az ügynök halála, amellett, hogy aktuális, élni is segít. Ami nem segít élni, számomra nem ér semmit. Lehet az akármilyen darab, ha segít élni, akkor az mindenképp korszerű és annak érdekében jár el, amire a színház szövetkezett önmagával és a társadalommal. A harc, amit az ember vív magával a megélhetésért a családja fölött érzett aggodalom és a félresikerült élet miatt, a torz eszmények, amelyeket legtöbbször a társadalom kényszerít a kisemberre, ezek valóban egészen maivá teszik a darabot. Ez a darab mindenképp igaz. És úgy vélem, hogy azt nevezhetjük modernnek, ami igaz. Ebben a vonatkozásban tehát Az ügynök halála hosszú távon korszerű marad.
 
Az ügynök halála elgondolkodtatja, sőt könnyekre is fakasztja a közönséget. Hogyan éli meg, hogy ilyen érzelmeket vált ki az emberekből?
 
Én csak az előadás végén látom, hogy mi történik a közönség soraiban. Az érzelmek kiváltása és egy darab mondanivalójának megértetése mindig egyfajta küzdelmet jelent a színésznek. Sokan mondják, hogy ne a színész, hanem a közönség sírjon. És az ember sokszor rabságába esik ennek a rengeteg indulatnak, és ezt bizony kordában kell tartania. És sírni igenis kell, mert néha szükségszerű. Egy barátom mondta nekem egyszer, hogy rettenetesen elfárad hétvégére, és ilyenkor a színházban olyan darabot szeretne látni, ami feloldja az egész heti feszültségből. Erre én azt mondtam neki, hogy a színház akkor követ el hibát, amikor úgy mutat be egy drámát, hogy végül nem váltja ki az emberből azt a katarzist, amit egy jókora nevetés okoz. Merthogy ugyanoly lelket üdítő dolog egy drámai helyzetet megélni a színházban, mint egy komédián nagyokat nevetni. Ha erre nem képes a színház, azt fogják mondani, hogy a dráma azonos az unalommal.
Van-e olyan szerepe, amelyet még egyszer eljátszana?
 
Mindegyiket, jobban. Mindegyikre szívesen kísérletet tennék, de annyi van, hogy már sem idő, sem pedig mód nem lesz rá. Számomra azok a legkedvesebb szerepek, amelyek segítettek a pályámon.  Lehet, hogy valamelyik kudarc volt, de mindenképp egy olyan lépcsőfokot jelentett, amit átgondolva és meglépve tudtam építkezni, ilyen szerep például Szókratész, Woyzeck, Arturo Ui, Harpagon és még sorolhatnám. A pályámon ezek a szerepek egyfajta cölöpök voltak, amelyek lehetőséget adtak arra, hogy az ember egyáltalán megpróbáljon a vízen járni.