Számos váratlan fordulatot hoz az élet - ezzel az óriási közhellyel kellett szembesülnöm az utóbbi napokban. Ha ostoba lennék, azt mondanám, hogy varázsütésre fordultak jobbra a dolgok a barátnőm és köztem, ha viszont jobban belegondolok, akkor persze rögtön belátom, hogy nagyon sokat tettünk azért, hogy most azt mondhassam: valami egészen váratlan és eddig elképzelhetetlen tettre szántuk magunkat: összeköltözünk!

Ha az okait keresem annak, hogy miért most és miért ilyen hirtelen jött ez az elhatározás, nem tudok elmenni amellett, hogy ne adjam a döntés tíz százalékát a pillanat varázsának. Heves természetű vagyok, érzelmeim (kitöréseim) gyakran felülírják józan eszemet is, amit én nem tartok feltétlenül rossznak. Fejünk fölött lebegett a szakítás lehetősége is, de azzal, hogy sikerült túllendülnünk ezen, úgy érzem, új és minden eddiginél nagyobb lendületet vettünk. Gyakran "őrült" ötleteinknek, megérzéseinknek kell engednünk, hiszen sokszor ilyenekből tudunk leginkább megújulni.

Persze, nem tagadom, nem csak a váratlan húzás szépsége ragadott meg, és ragadtatott odáig, hogy egy ilyen komoly lépésre szánjam magam. Korábban is fantáziáltunk már az összeköltözésről, ha nem is napi szinten, de többször szóba került köztünk. Én igyekeztem kicsit poénosabb figurára venni a dolgot, elkendőzve ezzel, hogy mennyire is határozatlan vagyok a kérdésben. Igen, ki merem mondani: egyébként nem tudtam volna meghozni egy ilyen horderejű döntést. Talán isteni jelre vártam, megerősítésre, vagy csak önmagamban akartam letisztázni, hogy van-e elég merszem lépni, ezért húztam az időt. A barátnőmön inkább éreztem, hogy ő mennyire akarja, de valamiért nyíltan ő sem mondta (vagy csak én nem vettem komolyan a szavait olyankor). Mindenesetre most határozott vagyok: jó döntést hoztam, hoztunk, amikor összeköltözésre adtuk a fejünket. Holnaptól minden reggel vele kelek, minden este vele fekszem - az állandóságnak is megvannak a szépségei.