Lehet, hogy lemaradtam valamiről, de én ezt nem értem. Nemrégiben még azon morfondíroztunk mind a ketten, hogy van-e jövője a kapcsolatunknak, most pedig már azt tervezgetjük, hogy összeköltözünk. Tervezgetjük?! Álljon meg a menet! Sürgősen tisztáznunk kell egyet, s mást. Legelőször is a saját gondolataimat kellene rendeznem.

Olyan váratlanul merült fel a közös élet gondolata, hogy első hallásra megijedtem. Jó, igen, bevallom, hogy többször is eljátszottam a gondolattal, hogy egy szép, barátságos kis közös otthonban éldegélünk boldogan édes kettesben. De hát álmodozni mindenki szokott! Az teljesen más, mint a tervezgetés. Ez utóbbi már a valós és igen komoly élet, tele nehézségekkel és megoldhatatlannak tűnő akadályokkal. De térjünk csak vissza a téma praktikus kérdéseiről a dolog érzelmi oldalára. Jaj, hát ez nem lesz könnyű. Mert tudom, hogy szeretjük egymást, és már elég régóta vagyunk együtt, már mindketten szeretnénk önálló életet kezdeni. De...

És mégis ott van az a "de". Mert ezt érezni kell, nem? Ezt ugyan úgy nem lehet észérvekkel alátámasztani, mint a szerelmet. Csak egy kicsit ködös és homályos ez a "majd ezt úgyis érezzük" fordulat. Mert ha nem éreznénk valamit, akkor nem merült volna fel a téma. És lehet, hogy ez a beszélgetés az első lépés afelé, hogy "mindketten érezzük, ha eljön ennek is az ideje"...

És különben is, mi van, ha Ő nem is gondolja komolyan? Mármint, úgy komolyan, hogy ez a lépés számára nem azt jelenti, mint amit nekem. Mert ez egy fontos döntés, amit nem azért hozunk meg, hogy így sokkal kényelmesebbé tegyük az életünket, hanem azért, mert... Mert miért is? Azért, hogy kipróbáljuk, hogy el tudjuk-e viselni egymást hosszabb távon? Azért, hogy többet megtudjunk a másikról? Azért, hogy még többet lehessünk együtt? Azért, hogy megtegyük az első lépést az eljegyzés előtt? Hm, egyik érv sem tökéletes.

Muszáj még néhányszor feltennem magamban ezt a kérdést, és csiszolgatnom a választ...