Belenézek a tükörbe, és ugyanaz az arc pislog vissza rám kicsit hunyorogva, bizonytalanul, mint aki másfél évvel ezelőtt is visszanézett. Ugyanazok a ráncok a szem mellett, ugyanaz az íve a szájnak, mégis csodálkozik a tekintet, hogy mit lát a tükörben. Rájövök, nem én változtam, a tudatom lett más. Már máshogy látok. Máshogy látlak téged is ma, mint a múltban.

Mit kezdhetnék az emlékeimmel? Nem törölhetem őket, bármennyire is fájnak - de nem magasztalhatom őket az égig sem, mert a jövőmért élek. Nosztalgiát érzek, mely az egyik legkínzóbb érzés, amit ember érezhet; visszavágyni oda, hová már nem térhet vissza, átélni újra azt, ami csak egyszer adatott meg.

Másokban kerestelek ezért. Részletekben meg is találtalak: valakiben a kedvességed, valakiben a dacod, míg másokban a fájdalmad vagy a vágyad fedeztem fel. Mégis csalódásként éltem meg mind, ezért tovább kutattam. Nyugalmam csak az írásban leltem meg.

Neked írtam minden mondatot, ott voltál minden szavam mögött. Mint egy láthatatlan kéz, irányítottad tollamat. Ha csüggedtem, te adtál nekem erőt: bizonyítani akartam neked, hogy nem vesztem el örökre. Nagyon sokszor elképzeltem, hogy olvasod kinyomtatott gondolataimat, és büszkeséget érzel. E nélkül az (elképzelt) figyelő tekintet nélkül talán már régen feladtam volna.

Mondják, tükörbe jobb esetben azért néz az ember, hogy hibáit észrevegye, és változtasson rajtuk. Most nézem "magam", fürkészem a múltam, és úgy érzem: sok mindent máshogy csinálnék, és megtenném azt, amit korábban elmulasztottam. Azonban tudom, hogy ez nem egy filmforgatás, itt nincs "Csapó! Harmadik felvétel". Egyvalamiben azonban biztos vagyok: hűséggel ápolom az emléked - legalább hozzájuk legyek jó, ha már veled nem is mindig voltam az.