Az ablakom előtt ülök és egy csillagot bámulok. Vajon hányan teszik ugyanezt ebben a pillanatban? Vajon hány szempár nézi mereven ugyanazt a vibráló távoli fénypontot, amit én? Vajon, akit keresek, köztük van-e? S ha igen, akkor vajon mire gondolhat? Ugyanarra gondol-e, mint én? Vagy épp egy harmadik szemlélődővel van egy hullámhosszon?

Egy közös utazás. A csillagon túl találunk-e valamit? Egy virtuális űrhajó, mely a gondolat sebességével cikáz a tejút kilométerkövei között. A csillagsztrádán egy pihenő ez a csillag. melyen megannyi szempár pihen, és sugároz. Sugároz félreérthetetlen jeleket a nagyvilágba.

Az üzenet rövid és velős:

"Találj meg, kérlek!"

Egyszerű kérés, egy szelíd felszólítás, egy kétségbeesett sikoly, egy hangos óhaj, egy tárgyilagos kijelentés - egy lehetetlen küldetés.

A válasz ennél hosszabb, mert nincs egyszerű válasz:

"Teljesíthetetlen, mert azt sem tudom, hol keresselek. Mert ugyan lélekben és időben együtt utazunk, de térben nem. Az űrhajóban mellettem ülsz, de valójában nagyon messze. Két, egymás melletti szék, melyeket szorosan összetart egy érzés, s közben alig vesszük észre, hogy a fedélzeten kilométerekben mérhető a távolság. Egy karnyújtásnyira ülsz tőlem és nem érlek el, hiszen nincs kilométer hosszú karom. Pedig azzal átölelnélek, és talán el sem eresztenélek."

Egy kis fénylő pont az égen. Már percek óta ezt bűvöljük! De lassan ideje visszatérni a földre. Visszahuppanni testünkbe. Sóhajtva tapasztalni azt, milyen elérni lélektől lélekig, és remélni azt, hogy a másik is legközelebb ugyanarra az űrhajóra vált jegyet, mint mi.