Már megismerkedésünk pillanatában világossá vált, hogy hasonlóak vagyunk. Mindkettőnknek határozott elképzelései vannak az életben, szeretjük azt, amivel foglalkozunk és természetesen maximális energia-befektetéssel tesszük ezt. Akkor mégis miért érzem a szemrehányást minden apró mozdulatában, ha még néhány percig nem tudok rá figyelni, mert befejezem a munkámat, amikor megérkezik? Na, jó, néha több perc is lesz a néhány percből, de ez nem azt jelenti, hogy Ő ne lenne fontos. Érte is ugyanúgy áldozatokat hozok, mint mindenért, amit szeretek. Egyszerűen csak gondolok a jövőre, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy elérjem a céljaimat. De ehhez Rá is szükségem van. Attól még, hogy határozott vagyok, ugyanúgy vágyom a gondoskodására és szeretetére, mintha egy "gyönge, gyámolításra szoruló, nélküled nem ér semmit az életem" nő lennék. De miért kell ezt magyaráznom? Hiszen tudja, érzi. Vagyis remélem. De hát Ő is ugyanígy van ezzel: Ő is hajt, dolgozik, építi a jövőjét...
...A jövőjét? Miért nem a jövőnket? Miért nem a jövőnkre koncentrálunk? Miért egyszerűen csak a jövőre? Amikor nem az a lényeg, hogy előrelépjünk, hanem hogy mindezt együtt tegyük. Nem is az a probléma, hogy nincs idő a másikra, hogy állandóan a munkára koncentrálunk, hanem az, hogy nem figyelünk eléggé kettőnkre. És ez mindkettőnk felelőssége. Huh, ez bölcs megállapítás, most már csak azt kellene kitalálni, hogy hogyan tovább. Beszélgetnünk kellene. Leülni, és szembenézni a valódi nehézségekkel, és azok okaival. Mintha ez olyan könnyű lenne. De végre már mindketten ráébredtünk, hogy ez így nem lesz jó. És nem azért, mert a karrierünket építgetjük, nem azért, mert esetleg más elképzeléseink vannak a jövőt illetően, és nem is azért, mert nem szeretjük egymást. De akkor miért? Mi a probléma oka? Nem tudom. Lehet, hogy csak egyszerűen több időt kellene együtt töltenünk. Hm, tényleg nem tudom. De az biztos, hogy ha ez így halad, teljesen eltávolodunk egymástól...
...Pedig most jobban szeretjük egymást, mint valaha. Micsoda paradoxon!