Nem tudom, ki hogy van vele, én kifejezetten szeretem, ha nem kell tétlenkednem otthon. Van elég dolgom az újságnál, jövök-megyek, miközben az egyetemi tanulmányaimat is lassan lezárom. Néha azonban azon kapom magam, hogy ülök egy buszon, bámulok bambán kifelé, és nem tudom, milyen nap van. Aztán persze rögtön világosság gyúl az agyamban, de ilyenkor esik le, hogy a mókuskerék engem is berántott.
A barátnőm is hasonló dolgokat él át. Hogy ő hogy viseli az én "zombiságom", majd megírja, mindenesetre nehéz időszakot élünk most meg a kapcsolatunkban. Ő szintén nagyon elfoglalt, gyakran azt sem tudom, merre jár, és éppen milyen ügyben. Ha meg találkozunk, legyint, és általában félmondatokban elintézi a dolgot. Félreértés ne essék: örülök neki, hogy vannak tervei, céljai az életben. Azokért bizony sokat kell hajtani, de nem mindegy, milyen árat fizet érte az ember. Sokszor látom rajta például, amikor hullafáradtan esik haza, hogy minden ereje elhagyta a folyamatos koncentrálás és rohanás miatt. Nem szeretném, ha az egészsége bánná a dolgot. Próbálom ilyenkor más témákkal elterelni a figyelmét, ellazítani, erre megvannak a megfelelő technikák. Azt hiszem, ilyenkor a legrosszabb, amit tehetünk, ha az aznapi dolgairól faggatjuk.
Továbbra is vallom ugyanis - korábban bármennyi rossz tapasztalat is ért ebben -, hogy nem feltétlenül kell beleszólnom abba, hogyan alakítja az életét. Meghallgatom, támogatom mindenben, a döntéseket viszont magának kell meghoznia. Meg persze nem szabad állandóan követelnem tőle azt sem, hogy én legyek az első helyen az éle­tében. Elvégre ezzel óriási súlyt helyeznék a vállára, hiszen önmagáért felelős, valamennyire a saját érdekeit kell szem előtt tartania, akár az enyémeket is háttérbe szorítva. Az már más persze, ha figyelmen kívül is hagyná. Ez még szerencsére nem fordult elő velünk. Mert akkor lehet, hogy érdemes lenne elgondolkodni pár dolgon...