Sokkot kapnak mostanság többen, különösen nagyvárosi értelmiségiek, a fogyasztói kultúrától, s mondják azt, hogy elég! Mi megyünk! És mennek. Mennek a szabadba, hátrahagyva lakást, munkahelyet, elidegenedést és ragadnak ásót, vetnek vályogot, s tesznek rengeteg olyat, amit talán utoljára dédszüleik műveltek. Egyre többen költöznek ökofalvakba: településekre, melyek általában kihalófélben lévő falucskák gyönyörű természeti környezetben. Itt egymással segítő, baráti közösséget alkotva próbálnak függetlenedni a közüzemi hálózattól, a szükséges energiát saját maguk számára szolgáltatva, s megpróbálnak a lehetőségekhez mérten önfenntartóvá válni. Megismerkednek például a bio­fűnyíróval, melynek becses neve kecske, a növénytermesztés vegyszermentes változatával, a nem antibiotikumokon és szóján felcseperedő állatokkal, régi hagyományokkal, s ezzel párhuzamosan feledésbe merül a stressz, az asztma, s a városok egyéb hátulütője. Bár sokan azt gondolnánk, hogy megállás nélküli kemény munkát jelent így élni, ők mégis valamiért sokkal kiegyensúlyozottabbak, s a vártnál kevesebbet dolgoznak, hiszen egyes biotermelési módok szinte önfenntartóak, alig igényelnek törődést. Külföldön már hagyománya van ezen életformának, s ha jobban rálátunk, nehéz megállni, hogy ne sárguljunk az irigységtől. A miskolci Ökológiai Intézet is gondoz egy ökofalu-csemetét Gömörszőlősön, ahová éppen a közeljövőben szervez kirándulást az Öko­gramma csoport, szívesen látva minden érdeklődőt.