Az első pár oldalnál azt gondolná az ember: nem vagyok én túl fiatal még ehhez? Abban biztosak lehetünk, hogy nem a mai kor divatos szerelmi történeteit ismerhetjük meg a három kisregényben. Nincsenek vámpírok, sem vérfarkasok, csak néhány ember, aki szívében életre szóló szerelmet táplál. Ebből a szépirodalomból igazán érződik a bölcsesség, a szeretet, az elfogadás és a megbocsátás. A gyertyák csonkig égnek, Eszter hagyatéka és a Válás Budán című kisregények magyarázzák bővebben a fenti címet. És hogy mire is értettem, hogy nem vagyok-e még túl fiatal... A történetek felépítésére az jellemző, hogy idősebb emberek tekintenek vissza életükbe, értékelik át az addig történteket. Kérdéseket tesznek fel maguknak és arra válaszokat keresnek. Tíz-húsz oldal után már nem is olyan nehéz belehelyezkedni ebbe a szerepbe, hiszen mindannyian ezt tesszük. Folyton-folyvást azon gondolkodunk, hogy amit eddig tettünk életünkben, azt vajon jól tettük-e és marad-e megbánás lábnyomaink után. 

Amíg azonosulunk a szereplőkkel, azt vesszük észre, hogy az ő gondolataik a mieink, az események sodornak magukkal és szinte katarzisként ér bennünket, hogy elfogadtuk sorsunkat. A szerelemnél nem lehet irányítani, sem meggyőzni magunkat észérvek alapján arról, hogy mi a helyes. Továbblépni lehet, felejteni nem. Vagy Márai szavaival élve: túlélni lehet, de felejteni nem. Erre tanít meg a szerző és arra, hogy az igaz szerelem még akkor is szívünkben dobog és fejünkben zakatol, ha már az utolsó órákat számláljuk. Ám szívünkben béke és megnyugvás van.