Imádom a húsvétot, pontosabban minden napért rajongok, ami nem átlagosan telik. Tehát az ünnepek piros betűsek a naptáramban, hát még a családi ünnepek. Ő persze nem érti, miért lelkesülök ennyire egy olyan napért, ami előtt órákig sütök-főzök a család hölgy tagjaival a konyhában, és ami után a lakás minden pontjában érezni lehet a hajamból áradó, kellemesnek nem igazán mondható kölniszagot.

Biztos a gyermeki énem teszi, ami ilyenkor szabadon felszínre törhet belőlem. Sikítva rohangálhatok keresztül-kasul a lakásban a szódával, vizes pohárral, vízipisztollyal engem üldöző férfiak elől, vagy éppen lélegzetvisszafojtva bujkálhatok előlük a szekrényben. Na, de mindehhez az kell, hogy ő is partner legyen, és együtt érezzük jól magunkat. Jó-jó, értem én, hogy ő kinőtt ebből a korból, és hogy elméletileg én is. Vagy jobb lenne egy olyan barátnő, aki a lábát sem lenne hajlandó betenni a konyhába, hogy finom sütit süssön neki? Vagy aki folyton csak nyavalyogna, hogy ennek a húsvéti locsolkodásnak semmi értelme...

Na, de előveszem a bölcsebbik énemet és azt javaslom, hogy ünnepeljünk úgy, hogy mind a ketten jól érezzük magunkat. Miért ne mehetnénk ki a szabadba például? A lényeg, hogy együtt legyünk, ne csak ketten, hanem az egész család.

De bárhogyan is alakul, abban az egyben biztos lehet, hogy én a néphagyománynak megfelelően azt a régi, jó szokásomat megőrzöm, hogy húsvét másnapja utáni reggel úgy nyakon öntöm vízzel, hogy egyből felébred. Mindezt természetesen csak azért, hogy ha már olyan társadalomban élünk, ahol a nők és a férfiak egyenlők, nehogy Ő véletlenül kimaradjon a jóból.