Egyes napok piros betűkkel és a következő felirattal szerepelnek a naptárunkban: nemzeti ünnep. A kiemelés színe és a munkaszüneti nap ténye is bizonyítja, hogy ezeknek az alkalmaknak különleges jelentőséget tulajdonítunk. Ünnepeljük a nemzeti múlt sorsfordító eseményeit, emlékezünk a magyarság történetének megrendítő pillanataira. De valóban mindig így teszünk? Vagy azoknak kell igazat adnunk, akik szerint kiüresedtek nemzeti ünnepeink?

Nehéz állást foglalnunk, és igazságot tennünk a szkeptikus és az optimista tábor között. De az tény, hogy az egyetemi előadók nem telnek meg a nemzeti ünnepeink alkalmával. Egyesek egy vállrándítással elintézik, és csak legyintenek a szó hallatán: "nemzet". Mások a magyarság jelképeit öltik magukra, és nyíltan vállalják, hogy "magyar érzelműek." Az eltérő hozzáállások láttán nem csoda, ha az identitástudat és a nemzeti hovatartozás eltérő jelentést idéz fel a magyar emberekben. De miért van az, hogy például a franciák kifejezetten büszkén vállalják nacionalitásukat? Hogy nincs olyan amerikai film, amelyben néhány képkocka erejéig ne szerepelne az amerikai zászló? Hogy más nemzetekben létezik a közösségi gondolkodás?

A hasonló kérdésekre sokan szeretnek önostorozó módon, saját magunkat lekicsinylően, rosszallóan felelni. Elkezdenek mutogatni a másikra, vagy a politikát hibáztatják, esetleg az alapvető nemzeti karakterre fogják mindezt. Mert ezek a legkézenfekvőbb és legkönnyebb válaszok. Ha azonban először mindenki önmagába nézne, és válaszolna a kimondott vagy fel nem tett kérdésekre, utána már könnyebben találna közös pontot másokkal. Így az előadók pillanatok alatt megtelnének...