Hasalok. Olyan laposan, amennyire csak tőlem telik. Beleolvadok a környezetbe, felveszem a padló, a fal, a szék, az asztal, az ágy színét. Senki nem lát. Senki nem hall. Senki nem tudja, hogy itt vagyok. Ő sem tudja. Ez, mondjuk, csodálatos, így könnyedén becserkészem, anélkül, hogy észrevenne.

Lassan mozdulni kell, nagyon lassan, amennyire csak lehet. Még mindig hason, nem szabad, nem lehet felállni, mert akkor vége az inkognitónak és mindenki észlel. Ezt pedig: TILOS! Első lecke, amit megtanultam, olyan észrevétlennek lenni, amennyire csak lehet, a létszükségletek kielégítésére szabad csak erőfeszítéseket tenni, a figyelmet felhívni. Megmozdult, lehet, észrevett? Az kizárt, remekül tudok észrevétlen lenni, észrevétlen és megközelíthetetlen, mert persze arra is ügyelni kell, hogy ha észre is vesznek, akkor se kaphassanak el. Ez a második lecke. Vigyázni önmagunkra, a saját egónkra, mely elérhetetlen és megfejthetetlen. Amikor azt hiszed, végre már kiismertél, olyat teszek, amit még eddig soha nem láttál tőlem. Előre kellene haladni, lassan eltávolodik a látómezőből, ha ez megtörténik, akkor jó ideig nem jön elő, akkor éhesen maradok itt hasalva a padlón. Lassan óvatosan megközelítem, határozott leszek, nem teketóriázok, egyből tudni fogja, mit akarok és nem lesz menekvés, olyan jól álcáztam magam,
kizárt, hogy tudja, mi vár rá. Lehetetlen! Lépéselőnyben vagyok, mert én tudok róla, de ő rólam nem!

Elindulok, először lassan, amíg nem vesz észre, majd.... Ugrás! Ez is elszaladt, ma se lesz vacsora, legalábbis friss hús nem, marad a konzerv. De hát, ilyen a macskák élete, konzervkaja, ha már nem jut a friss egérből!