"Ne oda tedd a cipőd, mert annak nem ott van a helye. Miért vállalod túl magad? Én mondtam, hogy már korábban meg kellett volna venned a bérleted." És csak hallgatom, hogy mit, miért és hogyan csinálok. Ja, és hogy rosszul csinálom, vagy nem úgy, ahogy ő gondolja. Egy idő után pedig elég lesz: miért kellene nekem állandóan megfelelnem neki? Miért kell mindent úgy tennem, ahogy elvárja? Mert nem tudom elengedni a fülem mellett a megjegyzéseit. És egyre csak mondogatom magamban: tudom, hogy csak jót akar, és csak elmondja a véleményét. Na, de ez már néha sok. Miért nem lehet elfogadni, hogy én ilyen vagyok, és kész?! Nem mintha az jobb lenne, amikor nem mond semmit. Olyankor úgyis látom rajta, hogy valami piszkálja a csőrét...

...De nem vethetek semmit a szemére, mert én is ugyan olyan vagyok, mint ő. Egyszerűen nem tudom megállni szó nélkül, mikor nyilvánvalóan értelmetlenséggel foglalkozik. Mármint, számomra nyilvánvalóan. Csak azt nem értem, hogy ő hogy nem veszi észre, hogy felesleges délutánokat tölteni a számítógép előtt, és a hosszas böngészés után végül semmit sem rendelni az interneten, miközben arra panaszkodik, hogy semmire sincs ideje. Jó, igen tudom a választ: ez az ő élete, az ő időbeosztása. A saját hibáiból kell tanulnia. Ebbe én nem szólhatok bele. Legalábbis elméletileg nem kellene. Na, de az, hogy takarítsa ki a szobáját, csak nem olyan nagy kérés, és különben sem csak őt érinti, hiszen én is elég gyakran megfordulok nála. És mikor így érvelek, a helyzet tovább romlik, és egyre messzebb kerülünk a kiinduló kis problémánktól. Rólam kiderül, hogy rémes házisárkány vagyok, mire én a fejéhez vágom, hogy ha a lustaság fájna...

...És ez persze sehová sem vezet. Óh, csak egyszer tudnék inkább csöndben maradni. De valahogy soha sem megy...

...De miért olyan nehéz ez? Azért, mert gyermeki módon szeretném, ha olyan lenne, amilyennek én látom? Vagy azért, mert túlságosan is szeretném, ha mindenben passzolnánk? Pedig tudom, hogy nincsen tökéletes kapcsolat. És természetes, hogy különbözőek vagyunk. De az is természetes, hogy sokszor egymás agyára megyünk?