Soha nem voltam a végletek embere, mindig az arany középútra törekedtem. Nem gondolom azt sem, hogy nekem bele kellene szólnom a barátnőm életébe - mint ahogy az is igaz, hogy bizonyos dolgokba nem vagyok hajlandó beletörődni sem. Jóval árnyaltabb tehát a kép szerintem: valamiből képes vagyok engedni, sőt, nem gondolom, hogy tökéletes lennék számára, tehát kompromisszumra, alkalmazkodásra - ha tetszik: változásra is - hajlandó vagyok miatta, érte. Persze, ez is sok mindentől függ: mit szeretne, miben hagyjam el régi - szerinte - hülyeségeimet, hogy próbál meg rávenni erre, és persze egyáltalán milyen célzattal.

Merthogy a nevelési célzattól kiborulok. Héé, nem Bunkófalváról jöttem! Szerintem ennyi idős koromra már sikeresen befejeződött alapszocializációs folyamatom, tisztában vagyok a velem szemben támasztott - legalább alapvető - társadalmi és egyéb normákkal. Nem hinném azt sem, hogy bármiféle anyapótlóra, vagy óvó nénire lenne szükségem, aki pátyolgat, és megmondja nekem, mit hogyan kell csinálnom. Persze, a nők szeretnek anyáskodni a pasijuk fölött, ami időnként (általában? mindig?) zavaró. Nem mondom, jól esik, hogy figyelnek rám, de ne akarják már megmondani nekem a tutit.

De térjünk vissza inkább a kompromisszumokhoz. Úgy gondolom, amit a kapcsolatom megkövetel, abban kompromisszumkész vagyok. Ha görcsösen ragaszkodnék minden apró szokásomhoz, és döngetném a mellkasomat, üvöltve az "én ilyen vagyok, fogadj el így, ne akarj megváltoztatni" manapság igen gyakran használt, egyébként elég ostoba közhelyet, akkor azt hiszem, hosszú agglegényélet várna rám. Na persze, annak is megvannak a maga szépségei...

Aztán, hogy mindez a nagy alkalmazkodósdi hová vezet? Egy nap azon kapod magad, hogy te porszívózod ki a lakást, a BL-döntő helyett valamelyik nőcis sorozat éppen aktuális részét nézed, és már cipőre sem telik, ezért papucsot hordasz.