Nem értem, miért hozom saját magamat nehéz helyzetbe. Az életem nélküle is tele van kihívásokkal, meglepő fordulatokkal, és megoldandó problémákkal. Hát még a közös életünk! De nem, ez nekem nem elég, én még tovább bonyolítom azzal, hogy ő a barátom. Mármint a barát barátom. De miért kell azonnal magyarázkodnom, helyreigazítanom, hogy nem, ő nem olyan, hanem csak egyszerű, hagyományos barát. Csak azért, mert ő fiú? Igen, be kell ismernem, hogy a felháborodásom csak félig valódi.  Mert én is tudom, hogy ha egy fiú és egy lány barátkozik, az nem véletlen. De miért lenne gond a puszta szimpátiával? Miért irritál minden érző emberi lényt annyira, ha a párja az ellenkező nem képviselői közül választ magának barátot?

... Azért, mert azzal a bizonyos zöld szemű szörnnyel karöltve, óhatatlanul felüti a fejét a bizalmatlanság.  Még meg sem szólalok, még el sem mesélem Neki, hogy mit csináltunk együtt, miről beszélgettünk, máris érzem, hogy bizalmatlanul méricskél. És mindennek tetejében még el is akarja hitetni velem, hogy nekem nem is Ő, hanem a Barát Barátom kell valójában. Mindezt miért? Csak azért, mert mosollyal az arcomon mesélem, hogy milyen jó, hogy ugyanazt a könyvet olvassuk? Vagy, mert megjegyzem, hogy kifejezetten jól állt neki az új pulcsija? Máris én vagyok a hibás, hogy túl jól érzem magam vele, csak azért, mert ezt nem titkolom Őelőtte. Hát így legyen őszinte az ember...

De nem, nem jó ez így. El kell fogadnom, hogy a társadalom már csak ilyen, ilyen vegyes: léteznek benne nők és férfiak is. És teljesen természetes, hogy nemcsak a barátnőim társasága dob fel. Hiszen mindenkinek jólesik, ha érdeklődnek iránta az ellenkező nem képviselői. Miért lennék én kivétel?! Ettől még nem fogom kevésbé sze­retni Őt. Sőt! Bár ettől függetlenül nem valószí­nű, hogy működhet egész­séges barátság fér­fi és nő között. Vagy mégis?