Óriási szakadék tátong alattunk. Te az egyik szélén állsz tanácstalanul, én a másik szélén várok rád kétségbeesetten. Mindketten tudjuk, hogy soha nem érhetünk át, mert az óriási mélységet Isten teremtette közénk. Csak biztatni tudjuk, szavakkal simogatni a másikat, elképzelni, milyen jó lenne, ha elérnénk egymást. De legtöbbször hazudunk.

Hazudunk, hogy eltűnt a szakadék, hogy tökéletesen egyek vagyunk, és megértjük egymást. Hogy pontosan tudjuk, mit érez a másik. Ilyenkor felbátorodunk, és kinyújtott kézzel elindulunk egymás felé. Észre sem vesszük, hogy mekkora erőfeszítés árán lépünk egyre közelebb és közelebb a másikhoz. De hirtelen felnyílik szemünk, és megpillantjuk az alattunk tátongó szakadékot. Félünk a veszélytől, az ismeretlentől, a csalódástól, a közelgő találkozástól. Megtorpanunk. Képtelenek vagyunk tovább menni.

És mire bármit is tennénk, már újra a szakadék két szélén találjuk magunkat.