- Újságírói pályád a horvát függetlenségi háborúval kezdődött. Hogy is volt ez?

- Én a haditudósítást nem önszántamból választottam, 1991-ben a jugoszláv háborúk alatt tolmács voltam. A harcok során a tankok blokádja alatt a körülöttem lévő dolgokról kezdtem el tudósítani. Egyszerűen adódott a helyzet, később - amikor televíziós csatornák kerestek meg - a lehetőség.

- Eddigi munkád során mi jelentette számodra a legnagyobb élményt?

- A legnagyobb álmom valósult meg, mikor eljutottam Észak-Koreába, a világ legismertebb, máig fennmaradt diktatórikus államába. Ebbe a zárt rendszerbe nagyon nehéz volt bejutni, ezért a baptista szeretetszolgálat önkéntes segítőjének vallottam magam. Maga az út és az egész "bevetés" megszervezése közel két évet vett igénybe. Sok kapcsolat - többek között a magyar baptista szervezet vezetőjének - felkutatása és számtalan lehetőség kiaknázása kellett ahhoz, hogy ezt a sajátos világot a közönség számára közelebb hozzam. A megpróbáltatások ellenére hazudnék, ha azt mondanám, nem érte meg. Olyan álom volt ez, mint egy színésznőnek Júlia szerepének eljátszása vagy egy hegymászónak a Csomolungma megmászása. E távoli ország bemutatását nagy eredménynek tekintettem. Én voltam egyszerre Rómeó és Júlia, s a hegymászó, aki megmászta a Mount Everestet.

- Jól értem, hazudnod kellett ahhoz, hogy megmutass egy eltitkolt igazságot?

- Kezdő újság­íróknak azt tanítják, soha ne hazudj. Ezzel szemben munkám során számos olyan helyzetbe kerültem, amikor bizonyos hazugságokra kényszerültem mindazért, hogy fényt derítsek a valós tényekre. Gyakran mondom azt, könyveimben is arról írok, hogyan  "hazudtam végig" szisztematikusan ez elmúlt tíz, lassan már tizenegy évet. Például a 2000. augusztus 11-én hazahozott Toma András, az utolsó élő, a ’40-es évek elején elhurcolt magyar katona felkutatásához, és hazahozatalának megszervezéséhez is rengeteg álca szükségeltetett. Ahhoz, hogy eljussak Tatárföldre, ahová csak medvevadászok szerveznek utat, medvevadásznak adtam ki magam. Igaz, hogy azelőtt még soha nem fogtam fegyvert, de a cél érdekében megtettem. Akkor még úgy gondoltam, egy háborút elszenvedett embernek segítettem hazajutni. Később, mikor hazaértünk és láttam, hogy egész Magyarország milyen elismeréssel fogad bennünket, rájöttem, nem egy embernek segítettem 53 év után hazajutni, hanem egy ország világháborús ügyét zártam le.

- Hogyan választod ki riportalanyaidat?

- Úgy, ahogy te a pasikat. Viccesen hangzik, de valóban így van. Körülbelül úgy döntök, mint az emberek a párkapcsolatban; rengeteg alannyal találkozok, de elsősorban azok keltik fel a figyelmemet, akik a hétköznapokból kiemelkednek, de mégsem foglalkozik velük állandóan a média. Nem a bulvárlap megírása a célom, hanem a hétköznapi hősök bemutatása, mert úgy gondolom, Magyarország egyre kevesebb példaképpel büszkélkedhet.

- Ki a következő "áldozat"?

- Legújabb tervem az 1956-os melbourne-i olimpián súlyosan megsérült magyar vízilabdázó, Zádor Ervin felkutatása. Sokaknak talán az Andy Vajna által megalkotott Szabadság, szerelem című filmből ismerős az ő története. A szovjet-magyar meccsen Zádornak felrepedt a szemöldöke, s a lecsurgó vér vörösre festette a vizet. Ezt követően verekedés tört ki a két szurkolótábor között, végül a bíró magyar győzelemmel lefújta a játékot. Zádor Ervint nemzeti hősként ünnepelték. Jelenleg az Egyesült Államokban él.

- Számtalan országban megfordultál már. Melyik a kedvenced?

- Természetesen Magyarország. Hazaszerető és honvágyó embernek tartom magam. Ennek legfőbb oka a családom, a barátaim, a munkatársaim és persze a magyar közönség. Második legkedvesebb országomnak talán Gambiát mondanám, ahol az emberek szegénységük, nélkülözésük és állandó megélhetési problémáik ellenére mindig boldogok. Őszinte a mosolyuk, vendégszeretőek. Egyszerűen élvezik az életet, és minden nehézség ellenére az apró örömöknek is tudnak figyelmet szentelni. Megrázó, olykor döbbenetes riportjaim, kisfilmjeim bemutatásával azt szeretném elérni, hogy a magyarok lássák, van minek örülni még akkor is, ha a mindennapi problémák megoldhatatlannak látszanak.

- Te magad is sokat jótékonykodsz.

- Így van. Igyekszek minél többet segíteni azokon, akiknek nagy szükségük van rá. Tavaly ősszel Panyolán jártam, ahol a pálinkafőzés munkafolyamatának elsajátításával próbálkoztam. (Leginkább a késztermék jótékony hatását sikerült megismernem.) Az általam kifőzött pálinkákat értékesítettük, majd a befolyt összeget a vörösiszap károsultjainak megsegítésére fordítottuk. A mai nappal pedig ezt a kiváló minőséget szeretném mindenki - elsősorban a miskolciak - figyelmébe ajánlani, hogy saját maguk is részesülhessenek az ital fenséges zamatából...

- A mai napra legnagyobb fiad, Benjámin kísért el. Úgy tudom, két kisfiad után úton van a harmadik gyerkőc is.

- Nagy boldogsággal tölt el, hogy hamarosan három fiú büszke apukája lehetek. Gyöngyi és én igyekszünk úgy intézni a dolgainkat, hogy minél többet legyünk együtt. Külföldi utazásaimkor is, amikor hosszabb időszakot kell kinn töltenem, a családom mindig velem tart. Számomra a legnagyobb öröm, amikor velük lehetek. Ők azok, akik a pokoli történetek után mennyei örömöt szereznek nekem.

Az interjú után, február 3-án értesültünk róla, hogy megszületett Bendegúz. Ezúton gratulálunk és kívánunk jó egészséget!