Érzem, hogy félsz. Hogy legszívesebben elmenekülnél. De ne félj, mert itt vagyok. Együtt minden könnyebb. Ha te is akarod, együtt sikerülni fog. Én is most teszem meg életem első lépését feléd. Remeg a lábam, és elviselhetetlenül nevetségesnek érzem magam előtted. Innen nincs visszaút, te is tudod, hogy most nem torpanhatunk meg.

Érintésed megnyugtat. Egyre szorosabban szorítjuk egymás kezét, egyre összehangoltabban lépdelünk. Bizakodom. Ugye, te is? Ugye, már te is elhiszed, hogy együtt képesek vagyunk rá?

Tudom, hogy nehéz. Megértem, hogy alig bírod. Az én lábam is csupa seb, az én fejem is kába, az én gondolataim is kuszák. De miért csukjuk be a szemünk? Miért nehezítjük meg a saját tájékozódásunkat? Már csak bukdácsolunk és botladozunk - idáig jutottunk. Nem tudjuk, hogyan. Pedig csak egy karnyújtásnyira lenne a tökéletesség. Hidd el, nem elérhetetlen álom a boldogság. De érzem, hogy nem bízol bennem. Félsz. Mindketten félünk. Egyre erősebb benned a vágy, hogy elmenekülj.

És rohansz. Futsz, ahogy csak bírsz, messze, a végtelen semmi felé. Mert azt hiszed, jobb lesz így, vagy ha nem is jobb, legalább könnyebb. De tévedsz: sosem lelsz már nyugalmat. Örökké úton leszel, örökké keresel majd valamit. Sebek nélkül, bátran, biztos lábakkal, tágra nyílt szemmel állsz, és egyre csak keresel. Kezedből minden kihullik. Többé semmit nem tudsz megérinteni, többé senki nem tud megérinteni...