Hálás vagyok. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megtaláltam. Hogy egyszer az életben átéltem. Hálás, hogy megtörtént és volt. Azért viszont nem, hogy csak ennyi jutott, hogy ilyen egyszerűen, könnyen kiragadta a kezemből. Nincs többé. Vagyis van, de csupán az agyamban, a szürkeállományom azon részében, ahova senki sem lát.

Egész életünkben csak keresünk, tudjuk, van valami, lennie kell valaminek, ami fontos, amiért muszáj léteznünk. Jó esetben még akkor kézbe kapjuk, amikor ki tudjuk élvezni, rosszabb, ha olyankor jön, amikor már nem élhetünk, és nem tudunk mit kezdeni vele.

Hálás vagyok... még jókor jött, akkor, amikor még át tudtam élni, amikor még volt esély, amikor még volt remény. Szeretem ezt az érzést, szeretem, amikor Rá gondolok, és szeretem, amikor már nem. Szeretem, amikor bánt, és amikor nem. Szeretem, amikor felém néz, amikor már nem is a kisujját, csupán a hajszálát nyújtja, amikor nem, azt már nem.

Köszönök neki sok mindent... köszönöm a reggelt, hogy volt miért felkelni. Köszönöm az estét, amikor volt értelme lefeküdni. Köszönöm a telefont, amikor féltem, és amikor nem. És köszönöm, tényleg nagyon köszönöm, hogy a barátom és hogy volt nekem.