Ki ne ismerné Lewis Caroll klasszikus meséjét, amiben a kis Alice a viktoriánus Anglia alakoskodásaiból kiszabadulva felfedezi a fantázia birodalmát? Ehhez jön még hozzá Tim Burton, aki, korábbi munkáit ismerve, kitűnően passzol ehhez a képtelen meséhez. Mindezt rázzuk össze egy kicsit és ízesítsük Disney bácsi anyagi forrásaival - eredményként megkapjuk azt a 3D-s szürrealista világot, ahol mindenki zizzent és kiszámíthatatlan, de nagyon is szerethető... elméletileg.

Az alapanyagokkal tehát nincs is semmi baj, de lássuk, mi sült ki mindebből. Tim Burton Alice-e mondhatni teljesen a sajátja, mert a történet az eredeti mese folytatása, ahol a kis Alice (Mia Wasikowska) fiatal nővé cseperedett, aki csak álmaiban látja viszont a régi csodavilágot, de nem hisz a létezésében.

Ez a hölgyemény a való világ minden cinizmusával és hitetlenségével felfegyverkezve cseppen vissza a fantázia világába, ahol kissé felborultak az erőviszonyok. A hatalmasra fújt fejű vörös királynő (Helena Bonham Carter) zsarnokoskodik Csodaországon, az Őrült kalaposnak (Johnny Depp) végleg elmentek otthonról, és úgy egyébként is a maradék remény az önfeledt életre úgy foszlik szét a semmibe, mint Vigyori úr mosolya a holdfényben.

Amikor azonban már minden kötél szakad és a legnagyobb a sötétség (ami azért, valljuk be, Tim Burton lelki világáról is elmondható), jön a felismerés, a hősködés és a Disney-féle "hepiend". A végkifejlet tanulsága borítékolható, a kis Alice végérvényesen felnő, és a kor elvárásaival szemben a saját lábára áll.