- Mikor kell elkezdenie valakinek a futballt, ha tizennyolc évesen már világbajnoki bronzérmes csapat tagja szeretne lenni?

- Versenyszerűen hét-nyolc évesen kezdtem focizni, majd tizennégy évesen a Diósgyőr színeiben játszottam. Ekkor lettem először válogatott, természetesen még az U 14-es csapatban. Azóta folyamatosan válogatott voltam az adott korosztályban. A labdarúgás számomra igazi szerelem, mindig is a labda mellett éreztem igazán jól magam. Pedig a családomban senki nem űzte ezt a sportágat, a szüleim atletizáltak egy ideig, ami elég távol áll a csapatsportoktól.

- Vannak azért példaképeid, vagy eddigi pályádnak meghatározó személyiségei?

- Természetesen van olyan edző, aki meghatározta a pályafutásomat. Egy időre elkerültem a Diósgyőr csapatából a fővárosba, az MTK utánpótlás-iskolájába, s habár a szívem idehúz, el kell ismernem, hogy rengeteget tanultam a távollétem alatt. Korpa Zoltán, az ottani edzőm sokat segített nekem, de meg kell említenem a sportág két élő legendáját, Sisa Tibort és Gálhidi Györgyöt, akik szintén sok figyelmet szenteltek nekem. Példaképemnek tekintem David Beckhamet és Fabió Grossót - persze nem a tetoválásaik és sztárkörítésük miatt, hanem mert úgy érzem, abban hasonlítunk, hogy tudunk harcolni akkor is, amikor mélyponton vagyunk, megvan bennünk az erő, hogy kijöjjünk az aktuális lelki gödörből. Voltak már mélypontjaim, biztosan lesznek is még, de ma már úgy érzem, megedződtem, és nem kell félnem senkitől a pályán.

- 2008 nyarán hazatértél Miskolcra és a következő évben újra válogatott lettél - abban az U20-as csapatban, amellyel érmet szereztetek az egyiptomi világbajnokságon.

- Ez életem felejthetetlen élménye! Azonban mindenekelőtt meg kell említeni, hogy a miskolci piros-fehérektől nem csupán én voltam ott a nemzetközi tornán, hanem csapattársam, Balajti Ádám is, akinek elévülhetetlen érdemei voltak a bajnokság alatt.

- Nagy vereség, nagy győzelmek, és végül a bronz­érem - gondolom, Egyiptom nemcsak élményekkel, de tanulságokkal is szolgált.

- Az első csoportmérkőzésünkön elszenvedett vereség kijózanítóan hatott ránk. Összeültünk a csapat tagjaival és megbeszéltük, hogy ezután foggal-körömmel fogunk harcolni, hogy bebizonyítsuk, van keresnivalónk egy ilyen nagyszabású rendezvényen. Emlékezetes mérkőzés számomra az olaszok elleni, ahol csak kétszeri hosszabbítással, több kiállítással és nagy csatával tudtuk kiharcolni a továbbjutást, de amikor sikerült... az az érzés leírhatatlan. Aztán jött a feketeleves, a Ghána elleni mérkőzés, amin eltiltás miatt sajnos nem játszhattam, és velem együtt kapitányunk, Koman Vladimir, valamint a csapat edzője, Egervári Sándor is a lelátóról nézte a mérkőzést. De úgy érzem, a bronzmeccsen feledtettük mindenkivel a korábbi vereséget.

- Volt érzékelhető különbség a csapatban a légiósok és a magyar klubokban játszó játékosok között?
- Természetesen. Ők nagyobb iramban játszották végig a kilencven percet, mint a hazaiak. Igazi feladat volt felvenni velük a versenyt, de úgy gondolom, hogy nagyon sokat tanultunk tőlük mind a pályán, mind pedig fejben. A húzóember Koman Vladimir, Gulácsi Péter, Debreceni András és Németh Krisztián volt. Jellemző volt a csapatra, hogy nem adtuk fel, akármi történt, ezt nagyon szerettem bennük.

- Rengetegen vártak titeket a repülőtéren, mikor hazatértetek, ott szembesültetek először a népszerűséggel. Hogy sikerült ezt feldolgozni?

- Nem számítottunk ilyen fogadtatásra, ez nagyon jólesett mindenkinek. Azóta rengeteg médiaszereplésünk volt. Nem könnyű megszokni, hogy felismernek az utcán és odajönnek gratulálni - ami természetesen öröm a számomra. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ott lehettem, de a vb nem rólam szólt, én megmaradtam ugyanannak, aki a bronzérem előtt voltam. Nehéz megbirkózni azzal a teherrel is, hogy az emberek jóval többet várnak el tőlem a pályán, hiszen már úgy tekintenek rám, mint egy bronzérmes labdarúgóra. De a világbajnokságnak köszönhetem azt is, hogy egy angol másodosztályú csapat, a Queens Park Rangers is felfigyelt rám, és meghívott az edzésükre.

- Ezek szerint a terveid között a külföldi szerződés is szerepel?

- Elsődleges és legfontosabb célom, hogy a csapatom bent maradjon az NB I-es csoportban, amire most minden esélyünk megvan, hiszen sok új és erős játékossal gazdagodtunk, valamint az edzőváltással Tornyi Barnabás is új színt hozott a csapat életébe. De igen, később szeretnék egy külföldi csapathoz szerződni, valamint nagy álmom, hogy egyszer a felnőtt válogatott mezét viselhessem.

- Addig is te informálod a szurkolókat, mi történik a Diósgyőr háza táján. Hogyan lettél blogger?

- A régi vezetők egy helyi fiatalt kerestek, így kerültem én a képbe. Az lett a tisztem, hogy a klub honlapján háromhetente friss hírekkel lássam el a szurkolókat, ami fontos és megtisztelő feladat, hiszen ezt a csapatot és a mérkőzéseket sokszor a szurkolók teszik naggyá, ők csinálnak rangadót egy-egy találkozóból. Különösen rangos feladat ez most, a centenárium évében. Örülök, hogy tagja lehetek egy ilyen nagy múltú csapatnak. Úgy gondolom, a DVTK száz éve is azt bizonyítja, amit tapasztalataim alapján gondolok: az élethez és a futballhoz is két dolog kell, kitartás és szorgalom. A kemény munkának meglesz a gyümölcse.