- A Quimby mellett a Budapest Bár zenekarában is énekelsz. Hogyan indult ez a kapcsolat?

- Egy napon Farkas Róbert, a zenekar vezetője felhívott telefonon és felvázolta, hogy mire is készülnek ezzel a formációval. Már elsőre is jó ötletnek tűnt. Mivel már civilben is gondolkoztunk rajta néhányan, hogy ezeket a régi dalokat elővesszük, valamilyen formában újragondoljuk, abszolút nem volt idegen az ötlet. Látva azt, hogy milyen kiváló muzsikusokból áll a társaság, mondtam, hogy jó, akkor csináljuk. Az együttes nem szeretne nosztalgia-zenekarrá válni, az egész magyar dalkincset át szeretné fésülni. Megújítani azt az éttermi cigányzenét, amit sokáig lenéztek. Ezért fontos, hogy nemcsak a dalokat, de ezt a fajta muzsikálást is megújítsuk.

- Neked milyen a kapcsolatod a bárzenével, a dalokban feldolgozott időszakkal?

- A műfaj rejt kiválóságokat, impressziókat, nagyon jó hangulatokat. Azokat a dalokat kell kiválasztani, amelyek a kor eszenciáját adják, hiszen akkoriban rengeteg dal született. Köztük persze akad jó néhány felszínes szövegű is, hiszen ezeket a dalokat futószalagon írták a kávéházakba. Maga a bárstílus, a háború előtti időszak közel áll hozzám. A Quimbyvel mi is sokszor merítünk ebből a világból, ha nem is direkt módon, hanem inkább a szellemiségét tekintve.

- Jövőre lesz húszéves a Quimby. Hogyan készültök az ünneplésre?

- Legelőször is stúdióba vonulunk, elkészítjük a következő lemezünket, ami még az idén megjelenik. Jelenleg ezen van a legnagyobb hangsúly, erre koncentrálunk. Nem hiszem, hogy lesz egy kiemelt fellépése a huszadik évnek, inkább több, kisebb fellépésben gondolkodunk. Olyan helyszíneken, olyan produkciókkal szeretnénk megjelenni, amilyeneket az elmúlt húsz évben is szerettünk vagy a helyszín vagy a közeg miatt.

- Húsz év hosszú idő, biztos átéltetek néhány fordulópontot.

- Ennek az egésznek megvan a maga kalandja, fejlődése, olyan, mint az ember élete. Csak itt minden hatványozódik, mert itt hat ember közös lihegéséről van szó. Nekem nagyon sokszínű húsz év volt, amit nem cserélnék el. Ugyanakkor ennek is megvoltak a maga magaslatai, mélységei mind emberileg, érzelmileg, mind anyagilag. Kijutott nekünk mindenből, pont ettől kerek és tartalmas ez az időszak. Így visszatekintve nagyon hamar elrepült, olyan érzés, mintha nemrég kezdtük volna.

- Varga Liviussal 1995-ben New York-ba utaztatok. Hazatérve már többnyire magyarul írtatok dalokat. Az utazás hozta a fordulatot?

- Úgy mondanám, hogy az út feltette az i-re a pontot. A magyar tudatosabb választás volt, mint az angol. Ez paradoxonnak hat egy magyar zenekarnál, de a kezdeti időszakunkat meghatározta az a közeg, amelyben felnőttünk. A bárzenék, a punk, a blues hatot ránk, és ezek főként angolul szóltak. Aztán, ahogy nőtt a közönség, éreztük, hogy intimebb formára van szükség, és megérlelődött a gondolat, hogy magyarul kellene írni a dalokat. Ez évekig formálódott, hiszen "ki kellett találni" magunknak, az pedig nem megy mesterségesen, csakis próbákkal, gyakorlással. A más nyelveken való éneklés egyfajta fűszerré vált a zenénkben. Nemcsak az angol, német, kínai, orosz betétünk is van. És nemcsak a nyelvekkel vagyunk így, amilyen eszköz inspirálóan hat ránk, azt bevetjük a zenében. Így is nagyon sok jó hangot kell kihagyni.

- Lényegében minden, ami hangot ad ki, az hangszer a kezetekben.

- Igen, ez így van. Most, a stúdiófelvétel előtt például Livius megy egy MÉH-telepre összegyűjteni vasakat, fémhulladékokat, amiknek klassz hangjuk van, mert sokféle szeméthangra van szükség. Sok zenekarnak persze nem ez lenne a legfontosabb dolga albumfelvétel előtt...

- A Quimby, az új album és a Budapest Bár is sok elfoglaltságot jelent. Mindezek mellett jut időd a festészetre?

- Mostanában viszonylag kevés, majd ha kikopok a rock and rollból, akkor talán több időm lesz. De igyekszem rá szakítani, gondolkodom, időnként festegetek. Most igazából egy képzőművészeti könyvön is dolgozom, amit az elmúlt idők munkáiból gyűjtögettem össze, ez valószínűleg a közeljövőben meg is fog jelenni.

- Mire vagy a legbüszkébb, mi a legfontosabb számodra az életben?

- Mindig, ami a jelen pillanatban történik. Például, ha valamin dolgozom, és sikerül csettinteni egyet a levegőbe: ha sikerül eltalálni egy jó dallamot, elkapni egy jó sort vagy egy jól odakent pacát, egy eltalált szép ívű vonalat. A hétköznapokban bárminek tudok örülni, igazából az a fontos, ahogy a fény átszűrődik a fákon, az egyszerű dolgok. Persze, arra is büszke lehetek, hogy majdnem egy kompromisszummentes, saját magunk által kreált alkotó, művészeti tevékenységből életben tudunk maradni egy olyan világban, ami gyakorlatilag pont az ellenkezőjét pumpálja az arcodba.

- Hogy látod a magyar popzene világát, a fiatalok helyzetét?

- Tehetséges muzsikus mindig volt és mindig lesz, érdekesebb a környezet, amiben működniük kell. Tapasztalataim szerint ott tudtak születni komoly teljesítmények, ahol volt valamiféle kulturális infrastruktúra, ami nálunk sajnos elég rosszul működik. Megjelenik egy hely vidéken, működik pár évig, alakulnak zenekarok, kialakul a közönség, aztán eltűnik, és az egész visszazuhan egy zéró körüli nyugalmi állapotba. Én azt látom, hogy akik ezt igazán megtehetnék, nagyon nehezen akarják a kultúrát támogatni. Egy olyan világban élünk, ami telis tele van üzenetekkel, a hangsúly azon lesz, hogy megtaláljuk a számunkra megfelelőt, méretre szabhatót. A választásokon, a karakteres döntéseken múlik az élet. Én azt gondolom, hogy ha valaki valóban hisz abban, amit csinál, szereti, és sok energiát tud belefektetni, annak muszáj, hogy legyen eredménye.