Nehéz lenne egy szóval leírni a lemez stílusát. Gyakorlatilag minden zenei irányzat megszólal, ami az 1900-as évek közepén jelen volt Amerikában: swing, blues, bluegrass, country, gospel. És mindezek egy Sara Watkins-köntösbe bújtatva és helyenként megfűszerezve az angol gitár-pop néhány jellegzetes elemével.

Az akusztikus zene világában kifejezetten innovatív, forradalmi Nickel Creek után Sara visszatért a gyökerekhez. A hangszerelés sokkal szellősebb, nincs annyi virtuóz menet, hangszeres szólók szinte alig fedezhetők fel az albumon. Ez persze semmit sem vesz el az értékéből. Rendkívül ízléses dallamok jellemzik elegánsan, egyszerűen hangszerelve. A hegedűjátéka is sokkal autentikusabb, appalache-i falvak verandáit idézi.

A könnyedség az album legnagyobb pozitívuma. Érződik, hogy nem feszült bele a munkába, hogy kiizzadjon tizennégy dalt. Nem kopogtak a rajongók ezrei az ajtón új lemezre várva, mint korábban, nem a turnébuszon kellett heti öt koncert mellett zenét írni. És amilyen könnyedén kiszaladtak Sara torkán és kezei közül a dalok, úgy futnak be hallójáratainkba, jó hangulatot keltve bennünk.