- Nem a külvilágnak élsz, nem sodródsz az árral. Felépítetted a saját utadat. Mi jellemző arra a világra, amelyet kialakítottál magadban?
- Nehéz ezt megmondani, hiszen az ember nem elemzi önmagát. Talán hiúság és egészséges érzékenység. Valamint olyan kispolgári ideálok, hogy szeretném jól végezni a hivatásomat és szeretnék szépen élni. Ezeknek az eszméknek igyekszem megfelelni, ami nagyon ritkán sikerül. Emellett nagy hálát érzek, hogy itt lehetek a földön, és azt csinálhatom, amit szeretek. Így egyszerre vagyok elégedett és elégedetlen, boldog és boldogtalan, társas és magányos - mint minden ember.

- Ezek a konzervatív eszmék, amelyek szerint élsz, mennyire állják meg helyüket a 21. században?
- Szerintem ugyanúgy lehet ma konzervatívan élni, mint évszázadokkal ezelőtt. Ez ugyanis csak annyit jelent, hogy az ember tisztában van vele, hogy van normalitás. Így arról is tudsz, hogy ami ezen kívül esik, az nem normalitás. És amikor az abnormalitást megpróbálják letuszkolni a torkodon, hagyod, hogy működjön az ösztönöd, a neveltetésed, az értékrended. Egyszerűen nem vagy hajlandó ételként megenni a mérget, csak azért, mert divatos, és mindenki ezt teszi.

- Ebben az életfelfogásban a hit is nagy szerepet játszik...
- Nincsen konzervativizmus hit nélkül. Ez nem azt jelenti, hogy én szent vagyok, vagy szent életre törekszem. Ez csupán azt eredményezi, hogy tudom, hogy van égi bíró a mennyben, akinek minden tettemmel el kell számolnom. Helyesebb tehát, ha az ember ezt a kevés időt jóval tölti a földön: jót tesz és jól él. Még akkor is, ha közben elkövet rengeteg hibát. Bár nem él kevesebb bűnnel, mint mások, de tudja, hogy az bűn. Hit nélkül nehéz bűntudatot érezni. De ma a világ azt magyarázza, hogy a bűn normális, így áldozat és tettes között nincs különbség. Ezek választott utak, egyenrangú döntések, amelyeket mindenkinek tiszteletben kell tartania. Ez azonban nem igaz. Az áldozatot engesztelni kell, a bűnösnek pedig muszáj vezekelnie. De ilyeneket ma már kimondani sem szabad, annyira divatjamúlt gondolatok.

- De te kimondod, sőt, megfogalmazódnak a dalaidban, a verseidben. Ha a közönséghez eljut az üzenet, megértik a jelentését. Célod az, hogy taníts ezekkel az alkotásokkal?
- Nem közvetlen célom a tanítás, de örülök, ha mások is így értelmezik azokat az eszméket, amelyek rám hatással voltak. Minden, színpadra lépő ember szeretné elgondolkodtatni a közönséget. Természetes ambíció, hogy szeretnék érzelmeket kiváltani az emberekből.

- Úgy tűnik, hogy ez sikerül, hiszen minden színpadra lépésedet hangos siker övezi. Hogyan méred a sikert: tapsban, díjakban vagy más elismerésekben?
- A siker hasonlít a virágvasárnapi bevonuláshoz. A tömeg ünnepli a szamárháton érkező férfit, az emberek elismerik királyuknak és pálmaágakat terítenek a lába elé. Majd egy hét múlva felfeszítik a keresztre. A siker, pontosabban a zajos siker, múlandó állapot. Mi jelenti számomra a sikert? Mikor elvégzek egy munkát, egy vers végére odateszem a pontot vagy befejezek egy dalt. Ez nem zajos, inkább csendes, belső siker. Ez mindennél nagyobb tud lenni. Ez nem azt jelenti, hogy a külső siker ne lenne fontos. De ritkán érzed magad azért sikeresnek, mert ünnepelnek. Örülsz az elismerésnek, de ez nem sokszor esik egybe az elvégzett munka örömével. Ha mégis így van, az kivételes pillanat.

- A siker íze mellett bizonyára már te is megtapasztaltad a kudarc keserűségét...
- Gyakran találkozom olyasmivel, hogy az emberek nem értik, amit mondok, vagy számomra egyértelmű dolgokat félreértenek. Ez mindig elszomorít. A rossz pillanatok azonban idővel elmúlnak. Nem kell különösen bonyolult folyamat ahhoz, hogy feldolgozzam a kudarcokat. Sokáig zavarnak, de egy idő után nem gondolok rájuk és elfelejtem őket. Ezt hívják kegyelemnek szerintem.

- A munka iránti tisztelet is meghatározza életed. Az alkotás elképzelhetetlen számodra alázat nélkül. Miket tartasz az alkotó folyamat legfontosabb elemeinek?
- Elsősorban befogadó vagyok. Mielőtt zenélni kezdtem, rengeteg dalt hallgattam, amelyek különböző érzelmeket és gondolatokat váltottak ki belőlem. Nem lehet ugyanis színpadra lépni anélkül, hogy az ember ne töltekezne fel impulzusokkal. A kulturális impulzusok az emberi létnek ugyanolyan nélkülözhetetlen elemei, mint a levegő, amelyet belélegzünk. Nem lehet nélkülük katarzist kiváltani. A katarzis a lélek nyelve. Ha az emberhez akarunk szólni, nem gazdasági szereplőként kell rátekintenünk. Meg kell értenünk, hogy az ember lélek és idea. Ennek a világnak pedig a katarzis a nyelve. Két helyen élhetünk át katarzist: a vallásban és a művészetekben. Mindkét színtér támadás alatt áll. A katarzis azonban elemi és elidegeníthetetlenül emberi.

- Katarzist nemcsak a zene, hanem az irodalom segítségével is átélhet az ember. Az elmúlt években egyre inkább az utóbbi felé fordultál...
- Mindig is közel állt hozzám az irodalom.  Ez a kevésbé csillogó világ azonban kevesebb hírnévre adott alkalmat, mint az éneklés iránti elkötelezettségem. Pedig már gyermekkoromban a könyvek bűvöletében éltem. Sokat olvastam, amely tetten érhető a dalaimban és az életemben. Játszottam színházban, voltak meghívásaim, készítettem hangoskönyvet. Ezeknek azért is örülök, mert a popsztári létet nem érzem a sajátomnak. Ez a szerep is benne van a munkaköri leírásomban, de korántsem meríti ki teljesen. Lehet ezt sokoldalúságnak hívni, bár mindkettő egy tőről fakad. Az emberben mindig buzog valamilyen kreatív erő, amely hajtja előre. Putz Orsolya.

Fotó: Buday Ferenc.