Egy nap arra ébredt, hogy hívatja.
Izgatottan készülődött, hogy tökéletesen nézzen ki. Szép legyen a ruhája, az arca, a frizurája. Nagy gonddal fésülgette elaludt szárnyát. Sokáig készülődött, hogy semmi se legyen csúf rajta.
Úgy készülődött, mintha nem lenne mindig, minden pillanatban tökéletes.
Reggel, ébredés után.
Délután.
Este, amikor nyugodni tér.
Természetes, hogy mindig tökéletes. Náluk mindenki az.
Puha lépteit görcsök kísérték. Erőltetetten lassan haladt. Mit akarhat tőle épp ma?
Megérkezett az óriás tölgyfa ajtó elé. Nem mert belépni, pedig tudta, hogy érzi, ott áll és zavartan vizsgálgatja a jól ismert ajtó jól ismert repedéseit. Minden hasadékban látta reszkető tükörképét.
Behívta.
Kilépve az ajtón tonnák súlya gördült le hófehér végtagjairól. Nem tudta, örüljön vagy őrjöngjön, de boldog volt. Őszintén boldog. Látta lent, akit keresett végtelen életében, s most lemehet hozzá. Ajándékot is kapott, hisz szárnyait is használhatja, ha odalent valakinek tiszta szíve látja, és életre tudja kelteni igazi valóját. Egy csepp kétsége sem volt. Lent van, akit keresett. Most lemehet hozzá, s ő biztosan életre kelti. Igazi valóját. A szárnyát. A szétrepedezett tükröt a mellkasa alatt.
A pillantás magáért beszélt. Akkor. Ott.
Az első ölelésnél tudták, hogy ez egész életen át tart majd.
Felemelkedtek.
Nem csalódott, tudta, hogy életre kelti.
Boldog. Őszintén boldog.
Régóta először. Egy ölelés életre keltette szárnyait, s most ott vannak a felhők között.

Elbűvölte, hogy megölelt egy angyalt, hogy életre tudta kelteni szárnyait és most ott lehet vele. Fent, ahová mindig is vágyott magányos nyári éjszakákon, mikor fáradt szemei a csillagokat fürkészték. Egy öleléssel életre keltette angyalát és vele együtt önmagát is.
Mindennap ölelkeztek, mert a varázslat csak akkor működött. Az őszinte, két fél szív összeforrása volt kimeríthetetlen eleme a szárnynak, mely minden nap csak nagyobb, fehérebb, gyönyörűbb lett.
A felhők is szebbek, ha felülről látja őket.
Hívta az élete. A hétköznapi, az emberi. Úgy érezte, mennie kell.
Másnap elmaradt az ölelés. Elmaradt a felhőséta.
De bepótoljuk - gondolta.
Igen, be, holnap, vagy azután. Bepótoljuk, valamikor biztos. Nem tudni mikor, csak türelem - kérte angyalát.

Most csak ember, csak egy várakozó, magányos ember és fél.
Mi lesz, ha nem lesz több ölelés?
Mi lesz, ha lesz ölelés, de nem történik semmi?
Mi lesz, ha a felhőkre már nincs idő?
Mi lesz, ha álmokra már nincs idő?
Mi lesz, ha elromlik a szárny?
Mi lesz, ha nem működik többé a varázslat?
A könnycsepp a válláig ér. Elfogy lassan az összes víz a testéből. Szomjazik a lelke.
Fél.
Remeg a tükre.
Nem akarja, hogy ismét összetörjön a tükör. Nem akar kiszáradni, elveszíteni az álmot, az igazi valóját, az igazi helyet, ahol boldog.