Régen volt.
Már csak halványan emlékszem, milyen volt újnak, tisztának, trendinek lenni.
Régen volt.
Alig néhány kép rémlik abból, milyen volt először érezni borításomon a napfényt, milyen volt egyben lenni, egyben látni a világot. Egy világot, aminek szüksége van rám.
Szükség volt rám.
Régen volt.
A helyet, ahol világra jöttem, Jászberénynek nevezték. De mi a név? Engem hűtőnek szólítanak születésemtől fogva, mégsem érzem, hogy hűtő lennék. Én csak én vagyok.
Régen volt.
1978-ban láttam meg először Jászberény egét.
Régen volt, mégis tisztán emlékszem, milyen izgatott voltam, hiszen új voltam, tele erővel és valahova utaztam.
Az első utam.
Egy bolt nevezetű helyiségbe vittek. Sokan voltak hozzám hasonlók. Csak álltak egymás mellett végtelen sorban és éreztem, nekem is az a küldetésem, hogy a sorba álljak. Megtettem. Aztán vártam.
Sokáig vártam, de nem történt semmi.
Egyre fogytak társaim, legjobb barátaim tűntek el mellőlem, de nem értettem.
Hova mennek?
Hova tűnnek?
Én miért nem mehetek?
Mi lesz velem, ha ismét egyedül maradok?
Egy nap minden megváltozott. Egy család kiválasztott, és magával vitt. Nem hittem, hogy még megtörténhet, hiszen már hónapok óta meg sem mozdultam. Nem csináltam semmit, az ajtóm se nyitották ki, teljesen el voltam gémberedve... hova is megyünk? Kicsit féltem, mit fognak tenni velem ezek az emberek.

Hűtő lettem Miskolcon. Tudtam, mi vagyok, tudtam, miért készültem. Az emberek, akik a boltban értem jöttek, nagyon kedvesek voltak, együtt éltek és befogadtak engem is. Minden nap meglátogattak, ételt, italt tartottak bennem, klassz volt velük az élet. Reméltem, örökre velük maradhatok.
Nem így történt. Lejárt lemez lettem, ahogy mondani szokták. Könnyem áztatta világban láttam meg először az utódomat. Magas volt, mennyire hihetetlenül magas, és két ajtaja is volt. Olyan furcsán más volt, mint én, pedig ő is hűtő volt, s biztosan jobb, hiszen élettársaim lecseréltek. Rá. Azt hiszem, ezt sosem fogom megemészteni.
A családban volt egy kislány. A szőke kislány, aki velem együtt felnőtté vált. Ő mindig szívén viselte a sorsom, ő gondoskodott rólam.
Elvitt egy óriási campusr
a. Campus, azt hiszem, így nevezték. A Miskolci Egyetem. Egy fehér iroda konyhájába kerültem. Életem legszebb élménye volt. Mindenki fiatal volt körülöttem, mégis örültek nekem.
Itt éltem tovább.
Ez is otthon volt, de más, mint a másik hely. Itt egyedül hagytak éjszakára, kevesebb ételt, de több italt tartottak bennem, egy igazi barátom is akadt, aki tejként született, de ahogy felnőtt kefír, majd túró lett belőle és elment világot látni, de néha meglátogatott.
Milyen szép időszak volt.
Egy szerkesztőség legaktívabb tagja voltam.
Egyszer azonban valami történt.
Hirtelen melegem lett, megromlottak bennem a dolgok. Azt hiszem, elfáradtam, és ezt látták a szerkesztőség tagjai is. Fájó szívvel választottak mást helyettem, de sokáig velük maradhattam még én is.
Én, a rossz hűtő.
Most kint állok a szerkesztőség előtt, és várok. Nem tudom, mi fog velem történni, de már nem is fontos, hiszen sok szép időt töltöttem el a szerkesztőségben, ami távozásomkor színeket is kapott.
Most kint állok a szerkesztőség előtt.
Már nem vagyok hűtő.
Mégis van feladatom.
Fiatalok járkálnak a folyosómon, és valaki mindig megáll, hogy segítsek neki. Én pedig segítek. Megfogom a papírjait, táskáját, üzenetet, csomagot is megőrzök.
Már nem vagyok hűtő.
Én csak én vagyok.