Hátul ültem, a körasztaltól távol. Az újságokon. A "nagyok" hívtak közelebb, de nekem jó volt ott. Figyeltem őket, hogy hogy csinálják. Hogy készül az újság, hogy kell írni. Írni, újságírónak lenni. Amit kamaszkorom óta akartam.

Aztán teltek-múltak a hetek (hónapok, évek), és én egyre közelebb ültem az asztalhoz, és írtam. Sokat, sok műfajban. Hibáztam is sokat, tanultam is sokat. A hibákból, és a "nagyoktól". Tanultam, hogy valósítsam meg kamaszkori álmomat.
 
Közben pedig az újság is egészen közel került a szívemhez. Később a sors úgy hozta, hogy irodavezető, majd a lap és a MERtnet szerkesztője lettem. De azért tanulni nem felejtettem el.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy mögöttem ülnek sokan, pótszékeken és újsághegyeken. Tanultak, tanulnak.
S most eljött az idő, hogy visszaülök az újsághegyekre. Figyelni őket, s kis ideig segíteni  onnan. Átadni a stafétát, hiszen az idő nem áll meg, a show-nak pedig mindig mennie kell tovább...
akosfive. (a szerk.)