Állítólag az élet mindig kárpótol. Amíg ki sem láttam az új, kimondhatatlan tárgyaim vizsgájának tömkelegéből, tehát egészen január végéig, komolyan azt hittem, nincs menekvés. Nem vagyok szent, sem stréber, de az ünnepeket egy fenomenális cv-s tárggyal sikerült kitöltenem, ami ebben a félévben ismételten nem jött össze. Semmi gond, gondoltam én, lesz ez még így se. Nem is hittem volna, hogy ilyen hamar eljön az "így se".
Az utolsó két vizsgát kiíró tanárok sírva nevethettek volna az arcomon, amikor a vizsgaidőszak utolsó előtti hetén, azon spekulálva, a jövő héten mikor szeretném megírni a maradék kettőt, rádöbbenek, hogy órára pontosan megegyezik mindkettő kezdete. Szokásos hajtépés, telefonok - legalább megnyugtatott a tény, hogy nem vagyok egyedül balsorsommal.

A kérdéses napon negyedmagammal várakoztunk másfél órával a vizsga hivatalos kezdete után a tanár irodája előtt. A vizsgáztató sehol. Nem maradt más választásunk, beestünk az írásbelire, ekkor már csak hárman voltunk, de sikerült az utolsó tíz percet kifognunk. Reménytelen. Egyik sorstársnőm odafordult, kezembe nyomott egy apró papírt. Talán puska? Nem tudtam elolvasni, mert a következő pillanatban már el is kérte a tanár. A tesztpapírra ezután leírt három mondatomat értékelhetetlennek tartottam... de beadtam.

Napokkal ezután két Neptun-üzenet várt. Az elsőn kevésbé lepődtem meg, sikerült ismét egy karót produkálnom. Viszont azon a papíron, amit csoporttársnőm oda akart adni, lehetett valami - s a tanár sem volt rest mindezt közölni velem. Szerény humorérzékével (tessék, eufémizmus!) csak annyit írt nekem: "This is the beginning of a beautiful friendship".