– A mostani koncert egy dalszerzői est, amelyen olyan dalokat is hallhattunk, amiket ön írt, ám más előadásában váltak híressé. Melyik a nehezebb feladat, önmagának írni, vagy másoknak?
– Nekem könnyebb, ha másoknak írok dalt, mert őket jobban látom, jobban meg tudom figyelni. Csak olyan előadónak írok, aki a művészetével meg tud fogni. Magamat nehezebb kontrollálni, megfigyelni.

– A koncerten a dalok nyers, egyzongorás verzióit hallhattuk. Mi, rajongók azonban a kész, zenekarra hangszerelt dalokat hallhatjuk a lemezeken, koncerteken. De mi történik a kettő között? Hogyan születik meg egy dal?
– Erre nem tudok biztos receptet. Azt biztosan tudom, hogy ha az ember odaül a hangszerhez, az sosem árt. Akkor könnyen megtörténhet, hogy valami jó születik. Vagy valami, ami már születőben volt, jobb formát kap, kicsit fejlődik, ahogy az ember gondolkodik és játszik. Ez a legjobb dolog, ülni a zongoránál csak úgy játszani... A dalok sokféleképpen jönnek létre. Született próbateremben úgy, hogy nem készültem rá, csupán az előadásra vagy turnéra próbáltunk – csak valami eszembe jutott, elkezdtem játszani, és szépen lassan kialakult egy új dal. Előfordul, hogy az ember kétségbeesetten kapirgál, hogy hol van valami, ami egy kottapapírra hasonlít, vagy egy felvevő, mert eszébe jut egy kis téma éjszaka a buszban, vagy az autóban, amikor hazafelé tart egy koncertről. Olyan is van, amikor akarni kell, amikor szorít a határidő, s a művész kopogtat az ajtón, vagy kiabál a színházi rendező. Én szeretek mindennap a zongoránál ülni, amennyit csak lehet, de ebből még nem lesz biztosan dal. Csak esély, hogy megszületik valami.

– Vannak kedvenc dalai – vagy olyanok, amiket kevésbé kedvel?
– Az embernek nem kell szégyellnie, ha szereti néhány dalát. Ez nem azt jelenti, hogy a többit nem szeretem, csak vannak, amik mindig velem maradnak, akkor is, hogy ha másnak írtam. Néhány dal szépen odamegy az előadóhoz, és ott marad náluk. De vannak, amiket egyszerűen nem tudok elengedni, vagy ők nem engednek el engem. Ezekre lehet azt mondani, hogy nagyon szeretem. Olyat persze nem adok ki a kezemből, amit nem szeretek, mert ez azt jelentené, hogy valamit bérmunkában végzek, vagy nem rendesen csináltam meg.

– Felvételizett a Zeneművészetire, de nem sikerült. Bár azt írta, a keserű lassan édes lett, mégis kérdés: bánja, hogy nem sikerült, vagy így jobb úton indult el?
– Nem tudom, nem lehet tudni, mi lett volna, ha... Én azt is szerettem volna csinálni, de kicsit a kedvemet szegték, és csak sok idő után tértem vissza a komolyzenéhez. Mindenesetre szerencsésen alakult az életem. Azóta, hogy bekerültem az Omegába, akárhány nehéz nap, hónap vagy év volt, mindig azt csináltam, amit szerettem: dalokat írtam. Ezért úgy gondolom, hálás lehetek a sorsnak.

– Azóta sok minden változott. Van már jazz- és könnyűzenei oktatás közép- és felsőfokon is. Ha most jelentkezhetne, megtenné?
– Ha tizennyolc éves lennék, jelentkeznék zeneszerző, zongorista szakra és a jazz tanszakra is. Valamelyikre csak felvennének. Vagy egyikre sem.

– Rengeteg új iskola és szak működik. Milyennek látja a zeneoktatás rendszerét?
– Szerintem jó, hogy mindenki maga választhat. Megtiltani nem szabad senkinek, hogy iskolát nyisson. Az emberek egy idő után úgyis rájönnek arra, hogy melyik az igazi iskola és melyik az, ami csak egy üzleti vállalkozás, és csak hangzatos neveket, címeket osztogatnak olyanok, akiknek inkább kéne tanulni, ahol a követelmények kicsik, viszont a tandíj jó nagy. Ezeket hadd szelektálják maguk az emberek, akiknek ezt az egészet kitalálták.

– Viszont ott van az érem másik oldala is, hogy egyre több sztárcsináló műsor van. Jót tesz az a zenei piacnak, hogy így felhígul?
– Én ezt nem érzem felhígulásnak, úgy gondolom, hogy a zenei piac a régiektől is lehet ugyanolyan híg, mint attól, hogy az újak is bekerülnek. Majd a közönség választani fog, és az új tehetségek közül jó néhányan, még azok is, akik nem érdemlik meg, eltűnnek. Lehet látni, kik azok, akik ezt komolyan veszik, és tanulnak, és nagy alázattal fordulnak a munka felé, és kik azok, akikről kiderül majd, hogy nem művészek akarnak lenni, csak híresek.

– A ’60-as, ’70-es években volt nehezebb dolga a zenészeknek vagy most?
– Szerintem most nehezebb, mert mi ugyan rosszabb időben éltünk, de egyedül voltunk a saját piacunkon. Most a tehetségek legnagyobb része föl sem fér a pályára, olyan mérhetetlenül erős a külföldi zene dömpingje. Mindenhol az szól, a média azt harsogja, mert az érdekek összefonódtak, és sajnos, erősen befolyásolják a piacot. Ma tágabb a tér, mégis nehezebb nyilvánossághoz jutni.

– Ezzel a trenddel szállt szembe a Magyar Dal Napjával. Beváltotta a hozzá fűzött reményeket?
– A 2008-as Magyar Dal Napjának nagyon jó a visszhangja az országban, jól sikerült a koncert. Reménykedünk, hogy 2009-ben a rossz gazdasági helyzet ellenére szeptember második vasárnapján talpra tudunk állítani több produkciót Magyarországon.