Rovatunk Névjegyének szokásos kérdése a "kedvenc zene". A válasz jelen esetben azonban fontosabb, mint azt előre képzeltem.
- Az életemben nagyon fontos szerepet tölt be a zene. A családban szinte mindenki zenél, és ha lehet ezt így mondani, nálunk ez öröklődik. Zenei általános iskolát végeztem, akkoriban operaénekesnőnek készültem, később mást hozott az élet, de a zene iránti rajongásom mit sem változott. Mind a mai napig lelkes koncertlátogató vagyok, nemrégiben az AC/DC-t élvezhettem élőben. Az, hogy mit tekintek a kedvencemnek, azért is nehéz, mert széles a skála, a lényeg, hogy igényes legyen. Néhány példa azért a nagy kedvencekből: Pink Floyd, Genesis, Queen és még sorolhatnám.

- Tizenhat éves korában egy tragikus autóbaleset következtében kerekesszékbe került. Hogyan változtatott ez a kapcsolatán a világgal?
- Bizonyos álmaimról, például az éneklésről le kellett mondanom. Talán hihetetlenül hangzik, de ennek ellenére szerencsés embernek tartom magam. Más ember lettem, mint aki lehettem volna, de úgy érzem, hogy az egyenleg pozitív. Sok dolgot észreveszek, amiket mások talán nem, és megélek dolgokat úgy, hogy fizikailag "nem vagyok ott". Például mindig is szerettem bálba járni, és úgy éreztem, én is táncolok a tömeggel. Azt gondolom, jobban nyitva van a szemem a világ dolgaira, és elsősorban a szép jelenségeket látom meg.

- Talán sokak számára tényleg hihetetlen, hogy a baleset ellenére szerencsésnek tartja magát.
- A szerencsét sokféleképpen fel lehet fogni. Én ezt úgy értem, hogy harmóniá­ban élek magammal. Az érzés, hogy szükség van rám, fantasztikus, ezt mindenkinek át kellene élnie. Én királylánynak érzem magam a mindennapokban is. Manapság azt látom, főként a hallgatókon, hogy unottak és sokan még szenvedésnek is érzik, hogy itt kell lenniük.

- Ön szerint hogyan lehetne ezen változtatni?
- Ha a diákok nem akarják, akkor nincs mit tenni. Az oktatóknak ugyan sok a munkájuk, de egy kis odafigyelés csodákra képes. Megéri, ha a lélekkel is foglalkozunk egy keveset, mert a hallgatók hálásak a szeretetért és a figyelemért. Ez egy odavissza játszma. Mindkét félen múlik, hogy csak ülünk egymással szemben az órákon, vagy együtt dolgozunk, és akár a tanításon túlmutató emberi kapcsolatot is kialakíthatunk.

Névjegy:

Példakép: Nincs kimondottan, de a szüleimtől veszek példát
Kedvenc film: Picasso kalandjai, Nagyítás sok egyéb között
Kedvenc könyv: Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére
Legkedvesebb kitüntetés: a diákok szeretete és ragaszkodása