- Manapság egyre több könyv kerül a könyvesboltok polcaira, amely arról ad tanácsot, hogy hogyan éljünk, ha boldogok és sikeresek szeretnénk lenni. Mit gondol, meg lehet ezt valaha is fogalmazni?
- Ez a téma kifogyhatatlan és rendkívül sokrétű. De teljesen értelmetlen és lehetetlen praktikus recepteket adni hozzá. Nem minden tanulható meg a világon. Nem szeretem, mikor a barátság, a szerelem, a házasság, a gyereknevelés kérdéséiből tankönyvet csinálnak. Persze, kell hozzá tudás is, de főként apai és anyai szeretet, okosság, emberismeret és türelem.

- Számos külföldi és hazai egyetemen tanít, illetve tanított. Ha nem minden tanulható meg a világon, akkor ezt miért teszi?
- Én szeretek zűrzavart kelteni a fejekben. Nem szeretem a korai zárásokat, a túl korai elhatározásokat. Mikor az orvosi egyetemen tanítottam, találkoztam olyan fiatalokkal, akik már egyetemista korukban csatlakoztak egy kutatócsoporthoz, remélve, hogy ott majd állást kapnak. Lehet, hogy így történik, de nem lesznek teljes értékű orvosok. Egy szervet gyógyítanak majd, nem az embert. Szerintem életünk végéig nyitottnak kellene maradnunk gondolkodásunkban, szakmánkban, és hitünkben is. Még akkor is meg kell tennünk ezt, ha kényelmesebb együtt sodródnunk bizonyos áramlatokkal, ideológiákkal, tömegekkel. Igyekezzünk megőrizni saját független egyéniségünket. Azon munkálkodom, hogy gondolkodásra késztessem hallgatóimat.

- Szavaiból kiderül, hogy szabadon gondolkodó ember. Milyen értékrend határozza meg életét?
- Egyrészt nem szeretem a konvenciókat, a merev szabályrendszereket, a tiltásokat. Más szempontból csak kétféle bűnt ismerek, és ezek elkerülése szabályozza életemet. Egyrészt úgy gondolom, hogy nem szabad értelmetlenül szenvedést okoznunk másoknak, másrészt csillapítanunk kell mások szenvedését, ha erre módunk és lehetőségünk nyílik.

- Nemcsak morálisan, hanem a szó szoros értelmében szereti a szabadságot: rengeteget utazik.
- Be kell vallanom, csavargó természetem van. Szeretek szabadon kószálni a világban, hiszen úgy érzem, az utazás megfiatalít. Már több mint ötven éves voltam, mikor eleget tettem egy külföldi egyetem felkérésének, mert szükségem volt a levegőváltozásra. Újra kellett ugyanis fogalmaznom gondolataimat, át kellett gondolnom tanítási módszereimet, ami megóvott attól, hogy "begyepesedett agyú professzor" váljon belőlem. De nemcsak tanítani voltam külföldön. Afrikától Új-Zélandig sokfelé jártam, mindig útiterv nélkül, és hagytam, hadd vigyenek az áramlatok. Én ezt mindig is úgy fogalmaztam meg, hogy a Jóisten biztos küldött egy angyalt, aki megmutatja nekem azt a világot, ahová megszülettem. Egy zen buddhista mester élete végén így szólt tanítványaihoz: Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek. Ezt az alapelvet követem én is utazásaim során. Fontosnak tartom, hogy ne kelljen rohannom, legyen időm mindig körülnézni. Így volt, hogy Párizsban egy asztalka mellett ücsörögtem és néztem az embereket, de Indiában éltem buddhista kolostorban és jóga ashramokban is. Szemlélődő típus vagyok: szeretem nézni a felhőket és az állatokat. Persze kénytelen voltam egzisztenciát teremteni magamnak és így én lettem a világ egyik leglustább, sokat dolgozó embere. Rengeteget írok, sokan grafománnak tartanak.

- Bizonyára jelenleg is foglalkoztatják olyan témák, amelyeket még szeretne papírra vetni...
- Így igaz. Úgy vélem, hogy az emberek rettenetesen sokat elpazarolnak az életidejükből. Ami ránk bízatott az életben, az elsősorban saját magunk. Először ugyanis önmagunkért felelünk, s csak azután másokért. Erről a témáról szívesen írnék.

- Mit gondol, hogyan élhetünk úgy, hogy visszatekintve azt mondhassuk, hogy nem éltünk értelmetlenül, nem pazaroltuk el az életünket?
- Kinek feleljünk? Istennek, önmagunknak vagy a környezetünknek? A válasz nem könnyű, hiszen tulajdonképpen az élet értelméről kérdez. Ez pedig nem fogalmazható meg általánosan, teljesen egyéni. A közös talán annyi, hogy nem tudunk megbékélni a halállal. Van olyan ember, aki úgy érzi, hogy neki valami maradandót kell alkotnia. Mások úgy gondolják, hogy megváltónak születtek, és ha a küldetésüket teljesítették, értelmesnek találják életüket. Egyeseknek a család, a gyerekek jelentik a legfőbb értékeket. Me­gint mások vélekedése szerint az életnek nincsen semmilyen távoli perspektívája, így nem tudhatjuk, miért vagyunk a világon. Tehát nagyon különböző, hogy ki miben találja meg önmagát.

- És Ön?
- Az élet számomra főként arról szól, hogy tudok-e fényt vinni a kapcsolataimba. Az a kérdés, hogy azok számára, akik a közelemben élnek, jelentek-e valamilyen világosságot, melegséget, biztonságot. Úgy érzem, a válasz nagyjából igen.