Manapság szinte érthetetlennek tűnik, hogy egy felnőtt ember a legdrágább kincséből, a szabadidejéből miért áldoz fel egy évben minimum tíz napot másokra. Ráadásul teljesen ingyen, önkéntes alapon, pénz helyett gyerekek mosolyáért. A Bátor Tábor élményterápiás foglalkozásait önkéntesek - tábori nevükön cimborák – közreműködésével valósítja meg. Fogarasi Szilvi a Bátor Tábor egyik önkéntese az alapítvány négyszáz segítője közül. A kamasz diabéteszes turnusban volt cimbora a hatvani táborban.
Miért jelentkeztél a táborba?
Táboroztatással hét éven át foglalkoztam szervezőként régi iskolámban is. Sok oka volt annak, hogy azt befejeztem, lényegében kiöregedtem belőle, illetve ha maradok, túl sok energiámat vitte volna el a változásban lévő tábor terelgetése. Ami azt illeti, nagyon is sajnáltam, hogy véget ért életem táboroztató szakasza. Ekkor, valamikor tél végén talált rám egy rádióműsor a Bátor Táborról. Kiváló lehetőségnek éreztem, hogy folytassam, amit befejezni nem is igen lehet. Arra gondoltam, hogy ha sikerülne, akkor az új társaság, az új kihívások, amivel egy teljesen más jellegű tábor jár, még inspirálóan is hatnának rám. Ebben aztán szerencsére nem is kellett csalódnom.
Sokan megrettennek, amikor megtudják, hogy a tábor lakói beteg gyerekek. Te nem ijedtél meg ettől?
Féltem, hogy esetleg majd rosszul kezelem a betegség jelenlétét, de szerencsére a tábor alatt az ember erről tényleg megfeledkezik. Sokat segített ebben a nyitott, tenni akaró csapat. Furcsa volt az is, hogy ezúttal nem én voltam a főszervező. Eddig az utolsó fűszálrezdülésig mindent mi találtunk ki magunknak, most pedig egy kész, hagyományokkal rendelkező táborban kellett megtalálnom a helyem. Egy kis félsz volt bennem a korosztály miatt is. A kamasz turnus résztvevői között a legfiatalabbak éppen a korábbi táboraim legidősebb lakóival voltak egyidősek. A programtartó társaimat sem ismertem korábban. Ugyanakkor kíváncsian vártam, hogyan fogunk tudni együttműködni. Szerencsére nagyon jól összekovácsolódott csapat lettünk.
Tábori pillanatképMit tanultál a táborban?
Baby shark… Bill… (nevet). A tréfát félretéve kaptam egy komoly leckét abból, hogy a korosztály hogyan kezeli, dolgozza fel a betegségét. Megtanultam én magam is természetességgel fogadni az ilyesmit. Nem helyes, hogy alapjáraton nem tanuljuk meg, hogy a beteg gyerekek voltaképpen átlagos gyerekek. Ugyanúgy élnek, ugyanúgy olvasnak például mindenféle ifjúsági magazint aktuális együttesekről, mint valamikor mi. Azt hiszem, sokkal inkább fel vagyok vértezve a sajnálkozás ellen, amiből bizony ők sem kérnek. Ehelyett inkább menjünk kézműveskedni meg íjászkodni! Nem egyszerű elfogadásról beszélek, ez több annál.
Miért jó önkéntesnek lenni?
A közös étkezéseket vagy az esti beszélgetéseket nagyon szerettem. Az utolsó esti tábortűz is örök emlék marad. Emellett számos igen jó embert ismertem meg. Sok pillanatot fényképként őrzök a mai napig.
De én szétválasztanám az önkéntességet a cimboraságtól, vagyis a táboroztatástól. Persze, szép dolog, hogy önkéntesként tesszük és nem pénzért, de számomra itt a táboroztatás élménye dominál. Jó adni, jó látni őket mosolyogni. Egyszerűen szeretek közösen játszani, ez nem teher, számomra is élmény. Hiszen együtt nevetünk, nem igaz? Pontosan tudom, hogy ezek a táborok életre szóló élményeket adnak a gyerekeknek, és ha önmagában ezt nézzük, akkor ez teljesen független attól, hogy ki milyen alapon jött. Megígérhetem, hogy legközelebb is elsősorban táboroztatni fogok menni. Ha pedig tanulok közben valamit, hát állok elébe.
Honlap: www.batortabor.hu
Írta: Ughy Szabina