A Miskolci Nemzeti Színházban már évek óta hagyomány, hogy évadról évadra váltja egymást az operett és a musical műfaja. Ebben az évben ismét a musical került sorra; november 7-én mutatták be először A muzsika hangját a miskolci deszkákon.
"A muzsika hangja" miskolci bemutatója kuriózumnak tekinthető. Egyrészt azért, mert a kilencvenes évek eleji ősbemutató óta alig vitték színpadra hazánkban. Másrészt Korcsmáros György rendezőnek saját bevallása szerint bár jó pár musical rendezése kötődik a nevéhez, ám gyerekekkel sokáig nem dolgozott, mert mindig mély nyomot hagy benne a válogatás, és a rostán kiesett kicsik csalódottsága.
A musical 1938-ban, Ausztria német megszállása idején játszódik, a XX. század legembertelenebb időszakában. Ez a történelmi vonulat eleinte csak rányomja a bélyegét a történetre, később pedig fő rendező elemévé válik. A darab azt mutatja meg, hogy bár nehéz megmaradni embernek egy olyan lélekpusztító korszakban, mégsem lehetetlen. És erre egyértelműen egy utat talál a mű: a művészetet, azon belül is a zenét.
A muzsika hangja nem is vállalkozik többre, mint hogy bemutassa a művészetek mágikus erejét. Ezt szolgálja a kicsit mesebeli történet, és az is, hogy ez épp a náci korszakban játszódik. Bemutatja, hogy ha minden, addig értékesnek látszó idea és eszme összeomlik, akkor is meg lehet őrizni emberségünket, és nem is kell hozzá más, csak a zene. De "a zene, az kell, hogy ne vesszünk el..."
Összegezve, annak semmiképp sem ajánlom a musicalt, aki innen kívánja megismerni az Anschluss vagy a náci Németország történetét. Annak viszont igen, "akinek még szép a lelkében az ének"...
Fotó: MNSZ.