Vannak reggelek, amikor az ébredés után azt kívánom, bárcsak álmodhatnék még. Nem sokat. Csak egy kicsit. Csak 10 perccel késleltethessem a gerjesztő valóságot. Akkor a világot jelenti az az idő, ameddig a telefon újra hangra vált néma, komor nyugalmából. Én pedig dühöngök. Miért kell máris kelni? Miért kell ismét átlátszó rabláncon sétálnom a milliónyi üres tekintetű, zombiszerű idegennel? Még csak most hunytam le a szemem, alig egy pillanattal ezelőtt, s máris vár rám a mókuskerék.

De nem baj. Erős leszek! Ha be is kell csapnom magam, akkor is megpróbálok mosolyogni a madarak csiripelésén, az álmos, reggeli vezetők dudálásán, a szemembe cikázó napsugarakon, amiket csak a napszemüveg lencséjén át bírok ma elviselni. De nem baj. Magamra erőltetem a mindenkin látható műöröm mosolyát és majd magam is elhiszem, hogy megérte ébredni, megérte sietni, megérte ma is élni. Alig egy óra telik el, s már nem is emlékszem a reggelre. Nem emlékszem a dühömre, csak egyvalami dereng. Valamit, azt hiszem, kerestem. De most nem hiányolom. Sikerült felvennem a közönyös ritmust és együtt sodródom az emberekkel abban a táncban, melynek ritmusát nem mi írjuk.

Telnek az órák, s mikor újra gondolataimra eszmélek, ismét a szobámban vagyok. De most minden más. Sötét van. Csend van. Nem. Nincs sem csend, sem sötét, inkább csak a megtestesült nyugalom. Ülök megfáradva az ágyamon, és a fekete fényben kékség lobog, halk zene szól. Ma először megnyugszom. Hazaértem. De most mi az eszköz és mi az, ami kihasznál? A fény szállítja a zenét? Vagy a zene csak eszköz, hogy a kék beboríthassa a szobám? Nem tudom. De nem is fontos. Most semmi sem fontos.
Csak a zene hangja.
Csak a kék.