Kellemes délutáni beszélgetés egy jó kávé mellett - valószínűleg mindenkinek ismerős az érzés. Egy jó kávé ugyanis ellazít, élénkít, és könnyebben jönnek a szavak is. Nincs ez másképp akkor sem, ha ez a beszélgetés nem egy jó baráttal, hanem egy ismert személyiséggel folyik, ezért is lett Kávézó a neve ennek a rovatnak. Az azonban ritkán adatik meg, hogy az interjúalany szenvedélye éppen e fekete nedű legyen. Most azonban részünk volt ebben a szerencsében, ugyanis Frei Tamással beszélgettünk.
- Köztudott önről, hogy nagy kávérajongó. Meséljen erről: hogyan kezdődött?
- A kávérajongás úgy kezdődik, hogy az ember szerencsés, és eljut egy igazi kávéültetvényre, és amikor ott iszik egy csésze feketét, rájön, hogy pocsolyát ivott addigi életében. Én szerencsés voltam, eljutottam több ültetvényre is. Mára ez a rajongás odáig „fajult”, hogy ha van egy repülőjegyem, akkor híres kávéültetvényekre megyünk a párommal, és onnan nézzük meg a naplementét.
- De nemcsak elmegy a jó feketék után, azt is elhatározta, hogy elhozza a kávékultúrát hazánkba!
- A kávé korábban gyarmati termék volt, akkor általában még tudták azt is, melyik országból érkezett. Aztán amikor ez a kultúra a nyugati világban tovább cizellálódott, nálunk a szocializmus tombolt, így mi kimaradtunk ebből. Mikor megismerkedtem ezzel a kultúrával, úgy éreztem, hogy kellene valamit tenni azért, hogy ez idehaza is meghonosodjon. Ha valaki bejön a konyhámba, látja, hogy polcokon állnak a zöld, nyers kávék, hisz az úgy sokáig eláll, csak a pörköléssel kezdi meg az „életét élni”, s az aromáját elveszteni. És van nekem egy nagyon jó barátom, aki sikeres vállalkozó az élelmiszeriparban, ő tanácsolta, hogy a szenvedélyemből csináljunk valamit, aminek a révén mindez eljut másokhoz is.
- Ha jól tudom, egy kávézóval kezdődött...
- Igen, mert az a kávé, amit ott, az ültetvényen ittam, csodálatos volt, és ezt az élményt szerettem volna megismertetni minél több emberrel. Így hosszas munkával létrehoztam egy olyan kávézót, ahol tényleg minden mozdulatra különösen odafigyelnek. Ez lett a Café Frei, melyből jelenleg öt van már, de terveink szerint hamarosan még öt nyílik.
- És hogy jött az ötlet, hogy forgalmazzák is a kávét?
- Úgy gondoltuk, hogy a magyar emberek túlnyomó többsége otthon szeret kávézni, nincs annyi pénze, hogy napi több száz forintot kiadjon érte - meg ilyen a kultúránk is. Aki szereti a kávét, az otthon is arra ébred. Én azt szeretném elérni a Cafe Frei kávék piacra dobásával, hogy az otthoni kávénkra is egy kicsit több időt áldozzunk. Mondjuk annyival, hogy frissen megdaráljuk, és nem vákuumcsomagoltat veszünk, ami pár óra alatt drasztikusan veszít az aromájából. Ezek a kávék, amiket mi forgalmazunk, a világ legjobb kávéi, innen nincs fölfelé.
- Mennyi kávét ivott, mielőtt megismerte volna ilyen mélységig ezt a kultúrát, és mennyit iszik ma?
- Szerencsés fiú voltam abban az értelemben, hogy mikor kávézni kezdtem, már külföldön éltem, Svájcban. Odakint jó kávékat ittam, és a jót könnyű meg-szokni. Még hozzáteszem, hogy engem úgy neveltek, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség számít, és így is élek. Egy vagy két csésze a maximum, amit elfogyasztok na- ponta, azt viszont úgy szeretem, ha igazán jó.
- Beszéljünk kicsit másról is, hiszen önt legtöbben mégis a tévéből ismerik, azon belül is a most már tizenkét éve futó műsorából, a Dossziéból. Várható, hogy ez újraindul?
- Természetesen várható. Azonban a kávéházak nyitása, a márka piacra dobása nagy munka volt, én pedig szeretem kézben tartani ezek irányítását. Meg kellett találni azokat az embereket, akik értenek minden mozzanathoz, el kellett menni az ültetvényekre, megtervezni a csomagolásokat, kiválasztani a kávét, és ez időt vett igénybe. A másik, hogy egy évvel ezelőtt volt egy új műsorötletem. Mivel eredetinek éreztem, elmentem Hollandiába azokhoz az emberekhez, akik többek közt a Big Brothert kitalálták, és a Legyen Ön is milliomos!-t nemrégiben átalakították. Az ötletből végül műsor lett, ez hamarosan indul a TV2-n. De hogy a kérdésre is válaszoljak, a Doszszié véleményem szerint a jövő év február-márciusa táján lesz újból látható.
- Önt és műsorait többször, több helyen parodizálták, parodizálják. Hogy viszonyul ezekhez?
- Ma már tudok jót szórakozni rajtuk. Mikor legelőször láttam a saját paródiámat, akkor kicsit elgondolkoztam: biztos, hogy ilyen vagyok? Aztán valaki mondta, hogy csak azt parodizálják, aki „valamilyen”. Hosszú idő kell ahhoz, hogy az ember elfogadja ezt, de idővel megérik ehhez is az önbizalma. Aki bevállalja, hogy kétmillió embernek tévéműsort készít, az vállalja azt is, hogy nem mindenki fogadja el azt, amit mond. Műsoraimmal szeretek vitákat generálni, elgondolkodtatni. Ha ebből aztán paródia lesz, abból nincsen semmi probléma. Ma már akár örülök is neki, mert ez viszszajelzés, hogy még mindig érdekes az, amit csinálok.
- Több újságírói díjat is megkapott. Melyikre a legbüszkébb?
- Régebben évente megválasztották Magyarország legjobb televíziós riporterét, és az egyik évben ez én lettem. Fontos, hogy ezt a közönség ítélte oda, mert az ember mindig arra a legbüszkébb, ami sok ember véleményének az eredője. Vannak dolgok, amiket fontosnak érzek, elkészítem róla a műsort, és másnap izgulok, hogy vajon eljutott-e azokhoz, akiknek címeztem. Ha ez sikerül, ha jó a nézettség, akkor arra nagyon büszke vagyok.