A Portishead-rajongóknak csupán az előző két album (Dummy, Portishead) és a csapat által 1998-ban kiadott koncertlemez hallgatása maradt vegetálásképp az eltelt évek alatt, így bizonyosan milliók rakják fel világszerte remegő kézzel a várva-várt korongot, hogy rövid két perccel a Silent kezdőlüktetése után meghallják Beth Gibbons édes hangját.

És hogy milyen lett a Third? Hát beteg. Persze, ez nem újszerű jellemző Portisheadék esetében, ám - mivel a Dummytól és a Portisheadttől egyébként is egy évtized választja el az új albumot, ergo az újítás elvárt és evidens - úgy gondolom, ezúttal tisztességgel felülmúlták önmagukat. A Third nagyon új, a számok többsége telis-tele perverz effektekkel, az elektronika időközönként elnyomja a hangszereket, ahol meg nem, ott sokkalta durvábban és merészebben használják, mint azelőtt.

Az album időközönként idegesít, időközönként lesüppeszt a végtelen nyugalomba, és a legszebb, hogy ezt a hatást egy-egy számon belül éri el a muzsika, mikor már épp kezdenél nyugtalan lenni az effektek fülsértő hangja miatt, akkor jön egy váratlan váltás, vagy csak a káosz áll össze kerek széppé. Összefoglalva, ez a korong a maga kis kakukktojásaival és túleffektezett gyöngyszemeivel egy igazán progresszív, melankolikus, flottul összepakolt munka lett, ami csak messziről integet az előző két albumnak. Egyébiránt a Third hallgatása nem javasolt mély depresszióban, esetleg akut nyálcsorgatós önsajnálatban szenvedőknek, kivéve, ha fent nevezettek egyébként is Portisheaddel, Pink Floyddal vagy Radioheaddel kezelik magukat. Akkor ez nekik is jó lesz.