Nem lehet ez másként június első napján sem. Dalmával persze a szokásos pénteki tiszteletkörünket megtesszük kedves sörözőnkben. Gyors feles, gyors pohár sör, gyors csevely a barátokkal és gyors próbálkozás őket rávenni: tartsanak velünk. Nem jönnek, mert rendes heti karitatív csoportos búsongó estet tartanak inkább. Józsi bácsi, a tulaj persze megkérdi, hogy hova tartanak a boszorkák, és most is megpróbálkozik minket maradásra bírni. Esélytelen. Még a szigorú bajsza alatt elmormogott „Diósgyőrben jég esik” riogatónak szánt kijelentése sem tántoríthat el bennünket úti célunktól. (Amúgy is túl mosolygós a szeme Józsinak, nem ijesztő kicsit sem)

Villamosra fel, egyhelyben toporgunk, mert esküszöm, hogy a jó öreg egyes még sosem volt ennyire lomha. Villamosról le. Útközben épp hogy csepereg. Egyre szaporább léptekkel tartunk a vár irányába a gesztenyefák alatt: ez már biztosan nem beállás, a színpadról a Kétszaxis szól. Azon morfondírozom, és abban bízom egyben, hogy itt ma senki esze ágába’ sem lesz ülve maradni. Megnyugtató állótábor látványa fogad.

Itt is az Életvíz, a zenekar immáron platinalemezének egyik legszebb dala. Állok és természetesen meghalok, végigfut a hideg rajtam. Spanyol varázs, töröksíp, Szarka Tamás és az ő dalszövege. Először hallom, nem ismerem még a lemezt. A zenekar – mint mindig – azzal a fajta zene iránti tisztelettel és áhítattal van jelen a színpadon, amit nem tudok megszokni, akárhányszor is lássam őket, mindig újként hat és mérhetetlen melegséggel tölt el. Minden porcikájukban ott a muzsika. Befogott füllel is sokat mondana, ha csak nézném őket. De a fülem nyitva, a dal pedig belemászik, úgy, ahogy pár éve a Bazsarózsa, a Szárnyaskezű szeretők vagy mondjuk a Vágyalku. Aztán sorra jön a többi. A táskám már rég a földön, teszek én a babonára. Jól eső ugrálás a Parasztínek című Éghymese termésre. Aztán ismét gyökeret eresztek. Az Életvíz miatti első érzelmi sokkot az album címadója, a Garcia Lorca: Vérnász című darabjához készült Szarka Tamás dal, a Messzerepülő koronázza meg. Fájdalmas dúdolás, morajlik, aztán zúg és felbolydul minden, majd letisztul és jönnek a sorok, amik rögtön beleégnek az agyba, első hallásra. Én már azt sem bánnám, ha leszakadna velem a mennyezet, annyira jó most így.

A koncert bónusz számai között pedig jön a Rege. Teli tüdőből üvöltjük, hogy „Hol, hol, merre vagy? Hajnalt keres alkonyat”. Kapar is a torkom utána rendesen. Végül a Szárnyaskezű szeretők buja világa alatt ég el a kedves publikum. Én porhanyósra sülök és úgy általában nem hagyja el értelmes mondat a számat még hosszú órákig. Kérdezik is a barátok, visszatérve kedvenc sörözőnkbe, hogy milyen volt a koncert. Mi pedig pontyként tátogunk és vadalma módjára vigyorgunk és egybehangzóan kijelentjük: ott leszünk augusztus 6-án a várban a Vérnász előadásán. Ezek után biztos.

Igen, valóban szeretem őket. Soha nem is tudtam egy sort se leírni róluk anélkül, hogy ne lett volna picit terjengős a mondandóm. De hát én valahogy úgy vagyok a Ghymes zenéjével, mint az egyszeri újságíró, aki a kérdésre, miszerint „mit szólsz, hogy jön a Szigetre a Radiohead?”, csak annyit válaszolt: „Mit szólnék? Kiláncolom magam a védőkordonhoz és zokogok...”