Monoton. Valamit tennem kell. A szemem már csíp az arcomba vágó fénytől. Talán nem is lenne ilyen rossz, ha nem lenne mindenhol - máshol - vaksötét. Most sem tudom, hogy hány óra lehet. Sohasem tudom, hogy hány óra van. Talán nemsokára hajnalodik. Abból sem fogok látni semmit. De nem is érdekel. Ég a szemhéjam. Talán többet kellene aludnom. Az sem segít, ha lehunyom, és a könnyemben ázik egy kicsit a kiszáradt szemgolyóm, pár perc múlva ugyanúgy csíp. Mennyi idő telhetett már el ebben a pózban. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy megcseréljem a lábamat. Most a bal lesz behajlítva, a jobb pedig kinyújtva. Hülye játék, nem ezzel kellene törődnöm, hanem a fallal. Ez a fránya fal. De ma. Ma végre elindulhatok. Valahogy mégsem tölt el a legcsekélyebb örömmel sem. Tégladarabról tégladarabra négy hónapon keresztül. De talán nem is ez zavar. Kétségtelenül monoton. Nem izgat, mit fognak szólni, ha végre meglátnak; csak a szabadulás. Megszabadulni ettől a faltól, ettől a fénytől, ettől a sötéttől és ettől a szagtól. Néha már anyám süteményének az illatát is felfedezni vélem benne, néha meg apám arcszeszét. Néha meg egyszerűen csak ragasztószag. Nevetségesnek érzem magam. Ahogy itt gubbasztok. És ez a fal elnyom. Már biztosan reggel van. Csak a fülem akar még pihenni. Csak legalább ez a részem pihenhetne. Gyűlölöm tiszta szívemből ezt a hangot. Négy hónapja gyűlölöm ezt a hangot. Négy hónapja mindig ugyanakkor gyűlölöm tiszta szívemből ezt a hangot. Kész. Elzsibbadt a lábam. Hát türelmetlenül még járok rajta egyet. Nincs már időm, hisz kész. Mennem kell. Ajtólapok simulnak a kezembe, fémgombok a tenyerembe, víz az arcomba és egy kis étel. Nem bírom. Már ettől is megundorodtam; már négy hónapja. Mert négy hónapja olyan szaga van az ételnek, mint anyám sütemé­nyének, néha apám arcszeszének, de legtöbbször ragasztó szagúnak tetszik. Bárcsak ne látnék többet falat, képes lennék egész életemben egy üvegházban élni, csak falat ne lássak. De az üveg ott fal lenne, és még csak téglái sem lennének. Miket hordok össze. Hisz ünnep van. Érzem, hogy egyre jobban megfeszülnek az izmaim, még a szívem is meg-megdobban az ügyetlenkedő mozdulataim nyomán. Na jó. Most már tényleg koncentrálnom kell, nem akarok senkivel sem szembetalálkozni. Istenem, hol lehet az a nyílás? Itt van a szemem előtt, mégsem érzékelem. Hol van? Az a keskenyfajta. Nem az ovális, a keskeny kell. Jó. Nagyon jó. Csak gyorsabban. Még egy és… még egy…és még egy. Vadorzó világban élünk. Ne szerencsétlenkedj már, az Istenért! Jó, csak lépésenként, egyik láb a másik után. A zsibbadt bal, aztán a fél számmal nagyobb jobb. Nem is látom őket. Csak az agyam irányít. Monoton, de feszített tempó. Hány óra lehet? Hol van az a kis izé? A barna vagy zöld, nem is tudom. Teljesen mindegy, csak megtaláljam, olyan gombszerű. Ez lehet az. Közelebb hajolok. A mozdulataim bizony­talanok, bár én inkább szerencsétlennek mondanám. A szemem még mindig csíp, a szemhéjam még mindig ég. Így. Ez a fény. A fenébe. Most még rosszabb. Ezek a hangok. Rosszat sejtetnek. Nem baj. Csak összeszedetten. Nagy lendület a kéznek, nagy len­dület a lábnak és közvetlenül a láb után lendülő testnek. Lefelé. Mindig csak lefelé.

A földszinten kivágódott a liftajtó, a második emeleti Csöpike meghátrált. Gyors lépteket gyors mozdulatok követtek. A reggeli napfénytől végképp begyulladt a szeme. Ő maga meg a volánhoz ült, a kínai nagy fal méretarányos makettjét pedig berakta óvatosan a hátsó ülésre. Amely cselekedetét a kereszteződés előtti éles, bal kanyarban bánja majd a negyedik és hatodik őrtorony-masé.